Ellentétes motivációk

Nem valószínű, hogy néhány évvel ezelőtt sokan gondolhattak volna arra, hogy lesznek meghatározó iraki tényezők, amelyek az amerikai erők kivonulásának elodázását kívánják, míg Washington hallani sem akar arról, hogy a korábban megkötött megállapodásban szereplő ütemtervtől eltérjenek, és tovább maradjanak az országban, mint kellene. Márpedig most úgy tűnik, hogy ez a helyzet.
Az iraki szervek mindennap azt bizonygatják, hogy az erőszak fellángolása súlyos, s a halálos áldozatokkal és sebesültekkel kapcsolatos statisztikáikkal ezt támasztják alá. Az amerikai erők sokkal alacsonyabb számokkal állnak elő, szerintük a 2007-es, még a Bush kormányzathoz fűződő csapaterősítés nyomán kezdődött pozitív trend tovább tart, s Washington emiatt nem lát okot, hogy változtasson a kivonulási ütemterven. Amiről nem szól a fáma, hogy mindkét oldalon belpolitikai okok állnak az ellentmondó magatartás mögött. Obama, mondhatni, esküt tett az iraki kivonulásra, már csak azért is, mert szerinte oda be se kellett volna vonulni. Másrészt ott van az ő háborúja, az afganisztáni, amelyben nyoma sincs a pozitív fordulatnak, ugyanakkor a terror elleni harc „felhagyhatatlansága” miatt nem lehetséges a gyors hátraarc. Harmadrészt minden külpolitikai hiba, amelyet a republikánus ellenzék kihasználhat, közelebb hozza a demokraták vereségét az őszi félidős törvényhozási választásokon, amelynek kimenetele viszont behatárolja Obama hátralevő hivatali idejének mozgásterét.
Ami az irakiakat illeti, az országnak nincs kormánya, és a politikai bizonytalanság kezd ismét eluralkodni. Az amerikai invázióval helyzetbe hozott elit – többek között egykori emigráns ellenzékiek – egyáltalán nem biztos, hogy hívei patrónusaik korai távozásának, ahogy az újraalapított biztonsági szervek vezetése sem. A függetlenséget konkrétan értelmező, egyes esetekben szektás törésvonalak mentén gondolkodó radikálisabb frakciók ugyanakkor kitartanak amellett, hogy a helyzet hosszú távú normalizációjának éppen az amerikai csapatok jelenléte venné elejét.