Nekünk már önmagában is elég lenne, hogy itt van ő: a gyönyörű piros dízelmozdony, ami már évtizedekkel ezelőtt is vonatokat húzott, amiről érdemes volt játék mozdonyokat mintázni, mert a Nohab tényleg igazi mozdony, jelkép és műalkotás is egyszerre (az M61-es sorozat a MÁV részére szállított fővonali dízel-villamos mozdonysorozat; kultikus jármű, beceneve, a Nohab a gyártója nevéből származik – a szerk.). Úgy viszonyul a mostani, jelentéktelen masinákhoz, mintha egy gondosan tenyésztett harci mént eresztenének be a szamarak gyülekezetébe. A szamár jó állat máskülönben: zokszó nélkül legeli a bogáncsot, húz is, ha muszáj, de ebből a poroszkálásból hiányzik a poézis. Azok a mozdonyok, amelyekkel manapság utazunk, a legjobb indulattal is csak igyekeznek. A Nohab vágtat, és ez nem a sebesség dicsérete, de nem is egyszerűen külsőség, szinte már mentalitás: a Nohab büszke és önérzetes, nem pusztán gyönyörű. Lelke van. Nem mindenki érti ezt. Akik a Pest–Pécs vasútvonal állomásain a peronra gyűltek, kamerákkal és fényképezőgépekkel és boldog ámulattal, biztosan értik. Ők azok, akik kétszáz évvel ezelőtt is ott lettek volna, amikor a városba bevonul a huszárezred. Ebből mindjárt levonhatnánk azt az elhamarkodott következtetést is, hogy aki a nevezetes mozdonyt megöleli, az valószínűleg a huszárokkal sem tett volna másképp. De maradjunk inkább csak annyiban, hogy egyik Nohab-rajongó hölgyismerősünk minden utazáskor meg szokta ölelni ezt a mozdonyt. Valahogy ki kell fejeznie a rajongását az ipartörténeti műremek iránt. Nincs vele egyedül: szinte minden állomáson lesben állnak az emberek a fényképezőgéppel vagy anélkül, egész családok jönnek ki a peronra integetni a vonatnak, és mi, az utasok mindenkinek visszaintegetünk valamiért. Ezért is csodálatos egy ilyen út, mert összehozza az embereket, a széttartók egy kis időre újra kört formálnak valami szép és ritka kincs körül, és ezzel naptári jelzés nélkül is képesek ünnepet csinálni. Pedig sokan nem is tudják, hogy mennyire jó mozdony is ez, inkább csak sejtik. Mintha kisugárzása lenne ennek a gépnek, amit még a teljesen avatatlan szemlélő is megérez.
A hatvanas évek óta kifogástalanul működnek. Nem fogott rajtuk az idő, nem avultak el, most is korszerűek, tökéletesek. És a mögéjük csatolt vasúti kocsikban átélheti az ember azt, amit talán már régen elfelejtett, vagy soha nem is tapasztalt: az igazi vonat tényleg robog, a hangja is más, mint a most közlekedő társaié: a vonat valódi hangja, amiről meg lehetett írni a Krakkói vonatot és még sok minden mást is. Ehhez persze hozzátartoznak azok a vasúti kocsik is, amelyek ma már tényleg múzeumi értéket képviselnek: az elegáns Istria étkezőkocsi bárzongorával, a nappali szobára emlékeztető első osztályú és szalonkocsi, ahol dzsesszzenekar játszik a kedvünkért. Plüss, faburkolatok, asztali lámpák és karosszékek, és ami sokkal fontosabb: vendéglátás, a szó igazi értelmében. Már maga az is, hogy kapitány van a fedélzeten, aki végigjárja a fülkéket, elbeszélget az utasokkal, és ahogy maga is elmondja: örömmel jön az ilyen utakra. Ez érződik a vonat személyzetének minden tagján: nem kötelességből kedvesek, hanem örömmel, szívesen.
Az egész utazás valahogy ünnepi, és talán fel sem tűnt senkinek, hogy nincsen például légkondicionálás. Pedig az már csak magától értetődő, hogy nyári hőségben hűtőszekrényben kell szállítani az embert. Most mégsem szól érte senki, lehúzzuk szépen az ablakot, és rájövünk, hogy mindig jó lesz kikönyökölni rajta, ha közben egy valódi mozdony robogását hallgatjuk.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
