Függő játszmák

Rosszul hangzik, de ami Duisburgban történt, várható volt. Az a csoda, hogy a műértő közönség eddig megúszta. Most viszont húsz halott és ötszáz sebesült az idei Love Parade mérlege. A döbbenetes események jobb megértéséhez nem árt tudni, hogy az elektronikus zenei színtér jeles képviselőit tiszta tudattal végighallgatni (táncolni, ugrálni, szeletelni) fizikai képtelenség, talán nem is próbálta még senki. Azok a szintetikus szerek (a drogok legalja, kémiai mocsok, jelentős részük legálisan is beszerezhetők) viszont, amelyekkel a résztvevők élnek, szorult helyzetben (de anélkül is) súlyos pánikreakciót okoznak. Lefordítva: ha megiszom egy üveg vörösbort, enyhe eufória kerít hatalmába, ha kettőt, udvariasan elköszönök, és elhúzok aludni. Még mindig bizonyos kontroll alatt állok. Nem jelentkezik légszomj, sehol a freudi angst (szorongás), tachycardia (szapora szívdobogás), vertigo (szédülés), remegés és pánik. Mindezek persze adott esetben másnap jelentkezhetnek, ezért aztán (szerintem) posztalkoholos állapotban autót vezetni veszélyesebb mutatvány, mint egy sör után, és ezért nem ér a zéró tolerancia francot sem. Ha elszívok egy füves cigit, már kétesélyes a dolog, sok mindentől függ, hogy vigyorgok, élesebbnek gondolom az elmémet, vagy alig várom, hogy elmúljon az egész. A szintetikus drogokkal egészen más a helyzet, ott nincs kegyelem, ráadásul azt sem tudom, mit vacakolt össze a vegyész, akinek egyébként ugyanúgy lassan törném el az összes csontját, mint az iskolai dílernek. Ezen a ponton szükségesnek érzem hangsúlyozni, hogy nem vagyok szakember, aki a teljes valóságra kíváncsi, forduljon addiktológusához, gyógyszerészéhez. Azt viszont pontosan tudom, hogy a kábítószer a világ legnagyobb üzlete. Ezért aztán a tragikus eseményeket kizárólagosan ráverni a duisburgi városvezetésre vagy a helyi zsarukra csak a szokásos maszatolás, mindenki pontosan tisztában van azzal, hogy mi történik egy ilyen eseményen, de akkora pénz van benne, hogy sok helyre jut. A legdurvább az egészben, hogy miközben már halottak hevertek szerteszét, tovább bömbölt az agyatlan tuctuc, a zsűri vidáman táncolt. Ez már tényleg látomásos, mint némi LSD-vel és egy Doors-lemezzel leszállni Dante poklába. És az a helyzet, hogy a szervezőknek igazuk volt. Ha kikapcsolják a motyót, még nagyobb pánik tör ki, még több áldozattal. Fiatal életek értelmetlen végével. És a hangsúly ezúttal a fiatalon van. Ha őszinte akarok lenni (és mi az nekem), ezeket a mondatokat harminc évvel ezelőtt nem biztos, hogy leírom. Csakhogy azóta megtanultam, hogy az élet kincs, ajándék, megbízatás. És minden megért reggel ünnep. Love Parade, ugye.
Alighanem Mick Jagger is vágja már. Hol van a legendás bon mot, hogy nem fogom negyvenévesen is a Satisfactiont énekelni… Dehogynem. A napokban volt 67 éves, isten éltesse! És ugyanaznap felröppent a hír, hogy jövőre indul a Rolling Stones-búcsúturné, a tervek szerint 2012-ig tart majd, a fiúk elköszönnek mindenkitől. Úgyhogy mindenki vigyázzon magára, Keith Richardst nem szabad pálmafák környékére engedni, első az egészség. És ha már a drogoknál tartottunk, az köztudomású, hogy Keith biológiai csoda, ami az ő vérében nem jelent meg, az nincs is, mégis köztünk van. Jó, de akkor mit mondjunk Ozzy Osbourne-ról? Nyilván ufó, aki már megint átlépte a hangsebességet. Ezért aztán most amerikai tudósok vizsgálják (ez nem vicc) a génállományát, hogy új összefüggéseket találjanak a megélt évek és a gének minősége között. Ozzy 62 éves (Jaggerhez képest tehát tacskó), negyven év rendkívül súlyos kábítószer-, alkohol- és gyógyszerfüggőséggel a háta mögött. Ideális páciens az extrém egészségügyi múlttal rendelkező egyéneket vizsgáló program számára. Maga Ozzy már a vérvétel előtt megadta a választ a projekt kérdésére, szerinte Isten kegyelméből érte meg ezt a kort. Ezen nem érdemes vitatkozni, de a küzdelem hevességének felméréséhez elég egy pillantás, nyugodtan kicserélhetik Madame Tussaud panoptikumában a viaszmását az eredetire, ha kicsit nyugton marad, a kutya sem veszi észre. Az viszont tagadhatatlan, hogy Ozzy maga a metál, és ez még akkor is így volt, amikor önmaga Győzikéjévé változott. Kacskaringós pályáját a Black Sabbathtól napjainkig káprázatos rockslágerek szegélyezik, fantasztikus hangja mit sem veszített erejéből. Erre ékes bizonyíték a három év szünet után megjelent tizedik szólólemeze. A Scream tíz dalt és egy levezetést tartalmaz, és nagyon erős anyag. Az első szám (Let It Die) ugyan kicsit ijesztő, a vocoder használata Chernél még indokolt, de itt azt hinné az ember, hogy valami baj történt a mesterrel, azért kenik el, de aztán gyorsan tisztul a kép. Az ének végig dinamikus, a hajlítások szépek, a lassúzások pedig a legszebb sabbathos időkre emlékeztetnek. Ugyanakkor a Scream százszázalékosan 2010-es hangzású, korszerű rocklemez, semmi retró és cicó, Ozzy csak zenészeket cserélt az előző albumokhoz képest, ő maga a régi.
Beleakadtam még egy jóba: a zenekar neve Carolina Chocolate Drops, a lemez címe Genuine Negro Jig. Nem tudom, az öt éve alakult amerikai triót melyik skatulyába lehet belegyömöszölni (alighanem világzene lesz belőle), de a megszólalás olyan, mintha a múlt század húszas-harmincas éveiben valaki felvette volna egy toprongyos, fekete utcazenészbanda egyik ebédhez jutási kísérletét. Tehát pompás. Tradicionális muzsika húros hangszerekre és énekhangra, néhány saját kompozícióval, a desszert pedig egy Tom Waits-dal, a Trampled Rose.