Jó kis hely

Hogy milyen is volt a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának elfojtott világa, az ma már a legpontosabban Cseh Tamás dalaiból érezhető meg. A történelmet sokféle forrásból, ezerféle ismeretből tudja összerakni az utókor, de átélni, legfőképpen megérteni nem számsorokból és adathalmazokból lehet. Sokkal alkalmasabb erre egy verssor, egy dallam, egy jellegzetes félmosoly, felvont szemöldök, félhosszúra vágott haj, amely fotókon, filmszalagokon maradt ránk.
Félvilág volt ez: félig voltunk benne, csak fél szabadságot engedett, a fél életünket elvette, és ezért csupán félig éltük túl. Csakhogy ez lehetetlen. Nincs fél szabadság, nem lehet félig létezni egy korban, élethelyzetben, nem élhetünk túl valamit félig, hiszen nem is halhatunk meg félig. Legföljebb nem egészen.
És itt álljunk meg egy pillanatra, mert itt kezdődik minden. Hogy bár lehetetlen, mégis igaz, mégis így történt. A pohár megállt a levegőben, nem esett le, nem tört össze. Ezt értette meg vagy inkább érezte át és jelenítette meg, énekelte el minden törékenysége és esendősége ellenére hatalmas erővel Cseh Tamás. És nem csak ezt: a hetvenes évek mögül kikandikálnak a hatvanas, ötvenes, negyvenes évek. Kikandikálnak, és sorakoznak szépen tankcsapdák, lótetemek, fojtogató levegő, táguló gyűrűben hullámzó konszolidáció, ifjúsági probléma – egész huszadik századi történelmünk. Mostani évtizedeinkben itt nyüzsög körülöttünk mindaz, ami a hetvenes évek Cseh Tamás-dalaiból felénk mutat, a sok kuszaság, rendezetlenség, megvalósulni nem tudás, eladott télikabát, a nyitáskor mért pálinka, szegény Mari, Éva és Fáskertyné, amelyekből a mai kuszaságok és rendezetlenségek, a mai kilátástalanságok épültek. Legalábbis részben.
A kiindulópont azonban a hetvenes évek és Budapest. Ezen keresztül jelenik meg Segesvár, Nagyvárad, Párizs vagy London is, egész pontosan Petőfi, Ady, Rimbaud vagy Shakespeare világa. Nem a „világnézeti klubból” látjuk őket, de ott is megfordulunk, hogy a feje tetejéről a talpára állítsuk Hegelt. E furcsaságok idő múltával egyre kevésbé érthetők, és már csak ezért is fontos lenne, hogy egyben maradjon, hozzáférhetővé, ha tetszik, kutathatóvá váljék Cseh Tamás öröksége. Ez a szándék megfelel a család, Császár Bíró Éva elgondolásainak is.
Az archívum létrehozásán dolgozik Cseh egykori munkatársa, barátja, Hanák Gábor. Kérdésünkre elmondta: Cseh Tamás utolsó hónapjaiban minden erejét korábbi jegyzetei, kottái, írásai rendezésére fordította, így a harmincnyolc éves pálya anyaga ma gondosan, dossziékban rendezve várja elhelyezését. De az archívumnak természetesen nemcsak az írott emlékeket kellene gyűjtenie és rendeznie, hanem az 1970-es évektől folyamatosan készült felvételeket is. Rengeteg amatőr hangfelvétel lehet még egykori hallgatói birtokában, és az emlékének őrzésére létrehozott archívum akkor jár el a leghelyesebben, ha befogadó intézményként igyekszik mindent megőrizni, ami vele kapcsolatos. Ugyanilyen fontos lenne Hanák Gábor szerint a dokumentumok digitalizálása: nemcsak a kéziratoké, hanem a hangrögzítővel, később filmfelvevővel, illetve bármely technikával rögzített anyagoké is. A digitalizálás már elkezdődött, a fényképek közül mintegy hatezernek a szkennelése történt meg eddig, a kazettás és mikrokazettás felvételek nagy részét már sikerült DVD-re másolni. A munka tehát folyik, égető gondot jelent azonban a kéziratok, újságkivágások, kazetták fizikai elhelyezése.
Hanák Gábor szerint méltó helyet kellene találni az archívumnak, amely nemcsak a Cseh Tamás életével lezárult korszak dokumentumainak gyűjtésére alkalmas, hanem be tudja fogadni a 2009 után megjelenő, vele kapcsolatos, rá emlékező írásokat, felvételeket is. Cseh Tamás ugyanis klasszikussá vált, szellemi öröksége viszont csöppet sem merevedett meg, ma is nagyon eleven. Talán a Várban, a volt karmelita rendházban, egyik utolsó munkájának, a Századunk című sorozat forgatási színterének közelében méltó helyen lenne a gyűjtemény. Itt esetleg mód nyílhatna arra is – mondja Hanák Gábor –, hogy tisztelői időről időre összegyűljenek. Stílszerűen egy presszóban, egy „jó kis helyen”, ahogyan Cseh Tamás énekelte.