Kaporbébi

Suttogtak akkoriban egy viccet egyházi körökben. Mi a különbség a szatócsbolt és a papi békemozgalom között? A szatócsbolt, az vegyeskereskedés, míg a békemozgalom: veres kegyeskedés. Ezért a viccért, akárcsak a címbéli „kaporbébiért”, súlyos börtönévek jártak

Hatvan esztendeje, 1950. augusztus 1-jén alakult meg a Katolikus Papok Országos Békebizottsága (ebből alkotott mozaikszó a címbéli kifejezés) nevezetű szervezet, az állam és egyház szétválasztásának ez a sajátosan baloldali organizációja. A papi békemozgalom a magyar katolicizmus históriájának nem a legépületesebb fejezete, méltó az utókor feledésére. Paradox módon mégsem haszontalan felidézni a történteket, legalább eszünkbe véssük, hogy mit érdemes elfelejteni. Nem azért, hogy soha többé ne ismétlődjék meg, ilyesmiben csak a naiv széplelkek bizakodnak, sokkal inkább, hogy felmérjük, mi minden várhat még ránk a közeli vagy távolabbi jövőben. A történelem visszatetsző, nyomorúságos mozzanatai nem csak gyakoribbak, sajnos tanulságosabbak is, mint a dicsőségesek.
A békepapok szinte önálló kasztot, mondhatni, külön felekezetet alkottak a katolikus egyházon belül, a hierarchiától függetlenül speciális feladatokkal, befolyással és hatalommal. A többi történelmi egyházban is volt papi békemozgalom, de ott minden egyházi személy automatikusan védte a békét, ha akarta, ha nem. A katolikus papoknak viszont külön szervezetük volt, amely rövid és dicstelen fennállása ellenére mégiscsak eredményesen működött, hiszen 1950 és 1990 között egyetlen vallásháború sem robbant ki hazánkban. A baloldal szereti elhitetni, hogy minden, általuk haladónak minősített mozgalmat széles társadalmi igény hoz létre. Ez igaz is abban az esetben, ha a baloldal vezető pártját azonosítjuk a társadalommal, ha a párt a lehető legmagasabb szinten reprezentálja a nép döntő többségének érdekeit, törekvéseit, lehetőségeit. A néphatalomnak a vallás és az egyház elleni harcában égetően szüksége volt a haladó szelleműnek és demokratikus beállítottságúnak kinevezett kollaboráns papok szervezett fellépésére. Ők lettek volna az élő bizonyítéka annak, hogy a hatalom nem vallásellenes, nem a hívő emberek ellen lép fel, hanem az „egyházi álarcban megbúvó reakció” ellen. Ha nem lettek volna kollaboránsok, akkor a reakcióra is nehezebb lett volna rámutatni, főleg, hogy a valóságban az egyházi reakció (fasiszták, szélsőjobbosok stb.) oly jelentéktelen volt, hogy gyakorlatilag nem is létezett. (Az antikommunistákat ne számítsuk ide, hiszen a lakosság nagy többsége az volt, mégsem volt reakciós, azaz csak a kommunisták tartották annak.) 1949 tavaszától kezdődően a különböző állami békedemonstrációkon mindig üdvözöltek a díszvendégek között egy csapat katolikus papot, ám azt, hogy kik voltak ők név szerint, azóta sem tudják a kutatók. Ennek az anonim társaságnak volt valami propagandaértéke, de nem volt toborzó hatása, ezért egy újságot alapítottak volna, hogy hirdethessék a katolikus békemozgalom fennkölt céljait.
Egy Varga Ferenc nevű papot bíztak meg a lap megszervezésével és elindításával, de Varga tisztelendőben feltámadt a lelkiismeret, és megpróbált elszökni a nem túl megtisztelő feladat elől. Szegényt a határon lőtték meg, s sérüléseibe néhány nap múltán belehalt. Varga halála után Beresztóczy Miklósra bízták a szervezést, aki engedelmesen eleget tett a megbízatásnak.
Beresztóczy nagy tudású ember, és kiváló jellem volt, Mindszenty közeli munkatársa és odaadó híve. 1948 decemberében ő is vádlott lett a Mindszenty-ügyben, de végül egy mellékperben csak 10 hónap börtönre ítélték. Szabadulása után a kegyetlenül megkínzott, testileg-lelkileg összetört, szellemileg is megsérült ember feltétlen híve és kiszolgálója lett a hatalomnak. Az vesse rá az első követ, aki miközben két lábánál fogva lógatják ki a negyedik emeletről, nem látja be, hogy a szocializmusnál szebb, jobb, humánusabb berendezkedés majd csak a kommunizmus lesz.
1950 tavaszán a „Megvédjük a békét” mozgalom hatalmas kampányba kezdet a stockholmi békefelhívás aláírására. Néhány falusi pappal sikerült aláíratni az íveket, majd ettől fellelkesülve a püspöki karhoz fordultak, támogassák ők is a béke ügyét, és az atomfegyver betiltását. A püspöki konferencia 1950. április 28-án adott ki nyilatkozatot arról, hogy felesleges aláírniuk a békenyilatkozatot, mert az egyház örök erkölcsi elveinél fogva, mindig a béke mellett volt és elítélte a háborút. Ez vonatkozott, nemcsak a püspöki karra, hanem a világi papságra, a szervezetekre és szerzetesnőkre is, és pótolt minden más nyilatkozatot és aláírást. A párt vezérkarát feldühítette ez a válasz. Révai József, az MDP KV ülésén kijelentette, hogy erősödik a klerikális reakció aknamunkája, és az imperialisták ötödik hadoszlopának a legfontosabb támaszát jelenti. Mert „általában a béke mellett nyilatkozni mit sem ér, értéke csak olyan békenyilatkozatnak van, amelyek megmondják kereken, hol áll, és ki az ellenség”.
1950. április 14-én, Varsóban aláírták a lengyel állam és egyház közötti megállapodást, s ez a tény a magyar párt vezetőit is a minél előbbi megegyezés kicsikarására sarkallta. Már nem érhették be a papi békeharcosok kicsiny és névtelen osztagával, a lehető leggyorsabban országos mozgalommá akarták fejleszteni a jelentéktelen mocorgást.
Június 1-jén a párt központi vezetősége közzétette határozatát a klerikális reakció elleni harcról. Június 8-tól 9-re virradóan elkezdték a szerzetesek tömeges deportálását, majd ezt több hullámban folytatták. Június 28-án a püspöki kar kénytelen volt leülni a tárgyalóasztalhoz. A tárgyalások nehézkesen haladtak, ezért hogy a püspökökre újabb nyomást gyakorolhassanak, július 16-án 34 katolikus pap augusztus 1-jére meghirdette a békepapok első országos konferenciáját. 7500 meghívót küldtek szét, körülbelül 300-an el is fogadták a meghívást. A jelenléti ívet 273 fő írta alá, közülük többekről nem lehet kideríteni, honnan jöttek és milyen minőségben vettek részt a gyűlésen. (Sokak szerint beöltöztetett ÁVH-sokkal gyarapították a létszámot. Nem kizárt, hogy így történt, de hiteles bizonyítékot még nem találtak erre vonatkozóan.) A nyomásgyakorlás nem volt eredménytelen, augusztus 30-án aláírták a magyar állam és a katolikus egyház közötti megállapodást.
A hatalom szerette volna némi népszerűséggel és tekintéllyel felruházni a papi békemozgalmat. A békepapok sok mindent el tudtak intézni, idős, beteg társaik nyugdíját, kórházi, nyugdíjasotthonbeli elhelyezését, a templom renoválását, sőt a kongrua (a papi jövedelmek állami kiegészítése) meghosszabbításáról, esetleges emeléséről is rendszerint a békepapokkal tárgyaltak, azt a látszatot keltve, hogy ők lágyították meg az állam kemény szívét. Ám a létszám gyarapításának igazi eszköze néhány karrieristát leszámítva, a zsarolás, a kényszerítés volt.
Suttogtak akkoriban egy viccet egyházi körökben. Mi a különbség a szatócsbolt és a papi békemozgalom között? A szatócsbolt, az vegyeskereskedés, míg a békemozgalom: veres kegyeskedés. Ezért a viccért, akárcsak a címbéli „kaporbébiért” súlyos börtönévek jártak, mert szólásszabadság volt ugyan, de a béke ügye mindennél fontosabb volt a létező szocializmusban.
1956 októberében a KAPORBÉBI minden különösebb cécó nélkül megszűnt. Mindszenty József felfüggesztette a mozgalom tizenegy vezetőjének papi tevékenységét, és a főváros elhagyására utasította őket. A mozgalom 1957. május 23-án más formában, Opus Pacis néven újjáalakult, de ez már a kádári aljasságokhoz tartozik, ezért egy másik történet.