Kész őrület

Mi minden történt mifelénk, amióta bezárták Lipótmezőt! Vagyis az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet, az OPNI-t, ahol annak idején még engem is kezeltek. A látszat ellenére nem elmebajjal, hanem a könyökömben futó idegpályákat kellett rendbe tenni, túl sokat gubbasztottam rossz pózban a könyvek felett. Szegény Bélus szomszédomnak komolyabb bajai vannak, le is százalékolták rég, pedig talán negyven sincs. Hozzák neki mindennap az ebédet, igazából semmire sincs gondja, csak sörért meg cigiért kell lemennie a kisboltba. De hát lökött szegény, nincs ezen mit szépíteni! Gyógyszerekkel és kezelésekkel egész jól karbantartották, jobb pillanataiban nem is lehetett megmondani róla, hogy valami nincs rendben odabent. Pár éve megházasodott, elvett egy alkoholista nőt, de folyton mentegetőzik, hogy csak az özvegyi nyugdíj reményében tette. Párszor kint jártak náluk a mentők meg a rendőrök, olykor folyik a vér, repülnek a tányérok, mintha nem lennének igazán jól meg egymással.
A földszinten, az egykori IKV-s lakásban másik bolond nő élt: ő egyszer öngyilkossági szándékkal kinyitotta a gázt, meggyújtotta a függönyeit – aztán elment otthonról. Azóta sem láttuk. Viszont egy időben három pszi-chiáter is lakott a házban, úgyhogy minden bolondunkra jutott egy szakember, tanakodtam is gyakran magamban, én vajon melyik csoportba tartozom.
Aztán nemrégiben két sarokra ide, a fogaskerekűvel szemközt elterült a járdán egy fiatalember. Egész testét ezüstre festette, ettől elég félelmetesen nézett ki, ráadásul majd meghalt, olyan rosszul volt. A mentősök felismerték, régen őt is a Lipóton ápolták, majd amikor a kórházat bezárták, mehetett az utcára, mint a többiek. Szintén régi ismerősünk Lajos, aki ártalmatlan ugyan, mégis kerülik. Ez nem zavarja, úgyis mindig saját magával vitatja meg fennhangon az élet nagy kérdéseit, így bandukol le-föl a Szilágyi Erzsébet fasoron. Múltkor lejött a lakógyűlésre is, de amikor mondtuk, hogy nem itt lakik, hanem két házzal odébb, akkor szépen hazament.
Történetekből volna még bőven, lényeg a lényeg: mi eléggé megérezzük, hogy felszámolták az OPNI-t. A biztonsági őrök azt mesélték, a régi ápoltak közül még ma is sokan feljárnak, kérik, engedjék be őket. Nem értik, mi történt második (vagy gyakran egyetlen) otthonukkal. Mi sem. De nemrégiben érkezett a hír, hogy a kormány keresi az új országos pszichiátriai intézet helyét, lévén mindenki előtt világos, hogy a helyzet kritikus. A Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke, Kurimay Tamás is megerősítette, hogy tárgyalnak a kormányzattal egy új országos intézményről.
Ez pedig igen jó hír. Még ha magam részéről azt azért sajnálom, hogy egyelőre nincs szó arról: Molnár Lajos és Horváth Ágnes volt egészségügyi minisztereket milyen műintézménybe tervezik beutalni. Merthogy nemcsak a bolondok meg a könyöksérültek ellátóhelye szűnt meg a Lipót bezárásával, hanem például az Európa tíz legjobb stroke-központjaként számon tartott osztály is. Bizony jó volna, ha a felelősök végre bevallanák, ki vagy mi vezérelte őket, amikor az intézet semmivel sem indokolható felszámolása mellett döntöttek.
Erről újra s újra beszélnünk kell. Főként azért, mert túlzás nélkül állítható: a lakosság mentális állapotát javító intézkedések az új kormány legfontosabb feladati közé tartoznak. Az OPNI újralapítása pedig a csúcsa lehetne mindennek. Talán csak álom, hogy mindez ugyanott, a csodás Hűvösvölgyi úti óriásparkban fekvő, egykor Budai Magyar Királyi Országos Tébolydának nevezett épületben valósuljon meg. De az álmok néha valóra válnak. A komplexum pusztulófélben van, ha nem kezdenek vele rövid távon valamit, menthetetlenné válik. A valamin persze nem lakóparki beruházást, de még csak nem is a szállodává alakítást értünk. Hanem a visszaalakítást. Sokba kerülne? Rengetegbe. Ám létezik ennél jobb hely a pszichiátriai központnak? Aligha. S lehet egy ország mentális állapotát pénzben mérni? Biztosan nem. Aki nem így gondolja, na, az találkozzon a sötét lépcsőházban Bélussal egy rosszabb pillanatában!