Konzervatív forradalom és értékkonszenzus

Orbán Viktor miniszterelnök az Országgyűlés utolsó nyári ülésén elmondott beszédében több szempontból érdemben új, bár vitatható alapokra helyezte kormányzásának filozófiai alapjait.
A kormányfő látványosan szakított a múlt századi ideológiai keretekkel, az ideológiai vitákkal, a kormányzás ideológiai meghatározottságával, mert szerinte mindezek bénítólag hatnak a kormányzati tevékenységre. Nem mondta ki, de amit kínál helyette, egy olyan jó értelemben vett politikai pragmatizmus (gyakorlatelvűség), ami a gyakorlati problémák gyakorlati megoldására koncentrál. A hatékony és társadalmat szolgáló politikai praxissal (gyakorlattal) szemben az ideológiai kérdéseket az elméleti ügyek osztályára, a filozófusok asztalára száműzte beszédében.
Ha jól értem, valójában azt utasítja el, ahogy az ideológiáik szerint is elkülönülő és szemben álló csoportok az ideológiáikhoz és ideológiai dogmáikhoz ragaszkodnak, ami akadálya a politika lényegéhez tartozó problémamegoldásnak. Valóban, a politikának és különösen a kormányzásnak elsősorban az a társadalmilag elismert rendeltetése, hogy társadalmi problémákat oldjon meg, amihez képest tényleg másodlagos az ideológiai tantételekhez való, ám cselekvést (problémamegoldást) bénító ragaszkodás. Az ideológiák azonban értékekre alapozódnak és értékközösségeket alapoznak meg. És éppen azért vagyok kénytelen az „elméleti ügyek osztályát” képviselve megvédeni az ideológiákat, mert a beszédből is kiviláglik az ideológiák mégiscsak meglévő jelentősége.
A miniszterelnök szerint a nemzeti centrumot a polgári oldal választási sikere hozta létre, és abban baloldali szavazók is ott vannak, és az új kormány a baloldali értékvilágú embereket is képviseli. A polgári, a baloldali és az értékvilág szavak egyaránt utalnak az ideológiákra. Az ideológiákat mint értékekre alapozott eszmerendszereket azért sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert például a nemzeti centrumhoz csatlakozó baloldali szavazók és politikusok valószínűleg továbbra is megtartják baloldali identitásukat. Sőt, éppen a baloldaliságuk az, ami a polgári oldalhoz és – azon keresztül – a nemzeti centrumhoz sodorta őket, miközben a polgári oldal tagolt ideológiailag, mert konzervatív, kereszténydemokrata, nemzeti liberális identitású és ideológiájú csoportokat is magában foglal. Tehát úgy látom, hogy a kormányfő által hangsúlyozott ideológiamentesség – vagy – ellenesség mellett a nemzeti centrum egy másik közösségképző ereje a különböző ideológiájú emberek közötti értékkonszenzus. És ezen a ponton paradox módon ideológiai alapon kell igazat adnom az ideológiákat elutasító miniszterelnöknek.
Az ideológiákkal szemben Orbán Viktor a józan észre, a közösségekre és gyakorlati problémák megoldására hivatkozik: a nemzeti centrum egy tartósítani érdemes politikai közösség, amelynek tagjait olyan értékek és célok fűzik össze, mint nemzet, otthon, család, rend, biztonság stb.
Az én elméleti olvasatomban Orbán Viktor egy klasszikus konzervatív krédóval állt elő, amiért is a beszédnek bizony markánsan ideológiai jellege is van, ám a kormányfő igen bölcsen kerülte a konzervatív szó használatát, és ennyiben abszolút érthető is az ideológiaellenessége. Nem azt mondta ugyanis, hogy mi, konzervatívok, győztünk, és mindenki csatlakozhat hozzánk, konzervatívokhoz, mert egy ilyen ideológiai megoldás azon nyomban aláaknázná a nemzeti centrum közösségét, és újrapolarizálná az általa egyesíteni kívánt társadalmat. Éppen ezért kitűnő megoldás a józan észre apellálni.
A józan észre hagyatkozás a konzervatív mentalitás egyik fundamentuma, és ellentettje a baloldali radikalizmus és a radikális liberalizmus dogmatikus észhasználatának. (Utóbbihoz lásd Pokol Béla írását: A tapasztalat nem előítélet. Magyar Nemzet, július 28.). Bár a „józan ész” lehet filozófiai és ideológiai kategória is, a fogalom konzervatív használatának lényege a mindennapi élet józan gyakorlatára és tapasztalataira hagyatkozás, amiből egyenesen következik, hogy a konzervatívok által preferált józan ész éppenséggel nem a konzervatívok kiváltsága. Ezen a téren a konzervativizmus nem a mindennapi gyakorlattal szemben kínál alternatívát, hanem a mindennapi élet és azon mindennapi emberek védelmében, akik eszméiktől függetlenül józanul gondolkodnak s cselekednek. Magyarán, amikor Orbán Viktor szerintem konzervatív hitvallása kitárja a józan ész kapuját bárki előtt, akkor nem a konzervatív vagy jobboldali tábort nyitja meg valamifajta új damaszkuszi úton, hanem közösséget szolgáló együttműködés lehetőségét kínálja más ideológiák olyan híveinek, akik képesek józan ésszel gondolkodni közügyekről.
A józan ész nevében Orbán Viktor egyszerre pótol ideológiai hiányosságot és törleszt politikai adósságot. A Fidesz nagyon régóta ideológiai defenzívába szorult. Dávid Ibolyától kezdve az SZDSZ-en át Vásárhelyi Máriáig bezárólag máig támadják populizmussal, neokádárizmussal és baloldalisággal azért, mert felkarolta az alsóbb néposztályok (kisemberek) szociális biztonságának kérdését, holott az a klasszikus szociálkonzervativizmus értékrendjével könnyedén igazolható lett volna. A kormányfő beszédében ez a szociálkonzervativizmus nyert megerősítést. Támadják a Fideszt azért is, mert olyan baloldaliakkal kooperál, mint Pozsgay Imre, akik a maguk szuverén baloldali éthosza, a nemzeti elkötelezettség és a józan ész miatt szakítottak a pártpolitikai baloldallal és annak értelmiségi szektáival. Az én ideológiai leegyszerűsítésemben Orbán Viktor által a nemzeti, közösségelvű és pragmatikus szociálkonzervativizmus végre nyíltan nyújtott kezet a közösségelvű és pragmatikus nemzeti baloldalnak.
A józan ész konszenzusára alapozott együttműködés azért lehet életképes, mert a társadalom legalapvetőbb, de egyben leginkább roncsolódott szöveteit akarja újraéleszteni. Józan ésszel ugyanis konzervatívnak, liberálisnak vagy baloldalinak egyaránt belátható, hogy a munka, az otthon, a család, az egészség, a biztonság és a rend romokban hever, és helyreállításuk elsősorban nem ideológiai dogmákat igényel. Kitűnő példája ennek, hogy – kis értelmiségi szektákat leszámítva – az SZDSZ képviselte dogmatikus liberalizmus halott. Ez a fajta liberalizmus, ami Orbán Viktornál ideológia, az elmúlt években úgy akarta az egész társadalmat gyökeresen átépíteni, hogy képviselőik azzal kínálták alternatíváikat: mi, liberálisok, azt mondjuk… És az európai parlamenti választáson mégsem volt kétszázezer liberális szavazója az SZDSZ-nek, mert bár a „neonácik” ellen mozgósított, a kínált alternatívák a józan ésszel gondolkodó liberális szavazók számára is életidegenek voltak. Hasonlóan járt el az MDF is, amely ugyan maga is hivatkozott a józan észre, de ragaszkodott ahhoz, hogy konzervatív terápiát kínál.
A magyar társadalom korántsem tökéletes, de az biztos, hogy a társadalomnak a Gyurcsány Ferenc, az SZDSZ és az MDF által forszírozott átnevelése nem csak a sugárzott politikai és erkölcsi felsőbbrendűség miatt volt bukásra ítélve. Hanem azért is, mert normális békeidőkben egy társadalom mindaddig nem mutat készséget akár szükséges változásra, amíg az őt megváltoztatni akaró politikai elit az alapvető közfunkciókat nem vagy rosszul látja el, és nem mutat morálisan értékelhető mintákat.
Ha ragaszkodunk a forradalom vitatott terminusához, a kétharmados többség konzervatív forradalmat hajt végre, ami azért kecsegtet sikerrel, mert nem konzervatívvá akarja tenni, hanem „csak” alapértékei mentén újjáépíteni kívánja a társadalmat.

A szerző politológus