Spanyolországban nemrégiben jelent meg egy könyv azokról a mellékszereplőkről, akikről mindig is sejtették, hogy léteznek. Ők a túlnyomórészt könnyen lecserélhető és „használat után eldobható”, eszetlen fruskák, akiket a drogkartellek tagjai vagy ritkábban maguk a vezérek könnyedén csípnek föl.
A két kolumbiai szerző egyike, Andrés López kábítószer-kereskedő volt, majd írói pályára cserélte múltját, Juan Camilo Ferrand pedig újságíró. Júniusban adták ki közös könyvüket Spanyolországban A kartellvezérek csinibabái címmel. A könyvben főleg hat lány – Violeta, Brenda, Frida, Pamela, Renata és Noelia – története elevenedik meg, akit még 15-17 évesen környékeztek meg olyan férfiak, akik legalább kétszer, ha nem háromszor voltak idősebbek náluk. Nevük kitalált, de szeretőiké nagyon is valóságos. Közös jellemzőjük: nagyon tetszik a testileg nővé érett, kéjsóvár kislányoknak, hogy „fehér lován” – értsd: márkás gépkocsin – máris megérkezett álmaik férfija. A rovott múltú szoknyavadászok az iskola előtt vetik ki rájuk jól megszőtt hálójukat: könnyű pénz, bulik, drága ruhák, plasztikai műtétek, főleg mellnagyobbítás ígérete – ez utóbbi valamiért mind a lányok, mind a bandatagok rögeszméje. Aztán mire elmúlt az első éjszaka kéjes mámora, már régen késő: örökre rajtuk maradt a bélyeg, hogy drogkereskedő szeretői vagy ami még rosszabb, drogszállítói vagy mindenesei lettek. Brenda például értelmes, jómódú kamaszlány volt, akit alig 16 évesen csábított el a Cauca északi völgyének ura, Hernando Gómez Bustamante, alias Rasguno (Karmolós). Brenda mindenhova elkísérte Cauca mindenható urát hatalma tetőpontján: például a főnökök tanácskozásaira, így akaratán kívül megismerte Kolumbia öszszes vezető bűnözőjét. Lekezelően meg is állapította az egyik főnökről: ha hibásabban beszél, mint akármelyik cseléd, akkor hol hordja az eszét, talán a pisztolyában? Tíz év elteltével egy másik lány megvonta a történtek mérlegét: hiába hűségesek, az a sorsuk, hogy kihasználják őket, aztán ha az „öreg pasik” rájuk untak, már többnyire verésben is van részük, és a végén legjobb esetben ajtót mutatnak nekik. Mert már rég megvan a következő, és persze szintén kiskorú, szigorúan „még nem használt” szerető. Ők meg alig huszonévesen már többet megéltek, mint egy öregasszony, s személyiségükön is nyomot hagyhatnak az átélt szörnyűségek.
De nem csak ilyen lányok vannak a bűnözők világában: akad olyan is, aki a kartellvezérek társaként veszi ki a részét az üzletből. Ilyen volt a mexikói Sandra Ávila Beltrán, akihez dalokat írtak a narcocorrido zenei műfaj szerzői. A „Csendes-óceán királynője” éppen egy üzletházban szórta a pénzt, amikor elfogták. De maradt annyi lélekjelenléte és női igényessége, hogy a kocsiban kirúzsozza magát, és szóval tartsa az őt őrizetbe vevő rendőröket. Tudniillik dugóba kerültek a rendőrségre tartva, a pánikba esett rendőrök pedig attól rettegtek, hogy Sandra emberei közben megtámadják őket.
A betegek szeme láttára kellett újraéleszteni egy nőt a kecskeméti rendelőintézetben