Ellentmondásos vagy legalábbis paradox a helyzet, aminek különösségét fölerősíti, hogy Kévés Györggyel a szerkesztőségi szobában beszélgetünk, ahonnan éppen a Fradi stadionjára lehet látni, a dísztribünre, ahonnan maga is gyakran biztatta a csapatot. Néhány éve nem jár már ki a meccsekre, de a stadion körüli állapotok ma is élénken foglalkoztatják. Munkatársaival 2007-ben olyan beépítési tervet készített, amely a város szerves részévé, az emberek mindennapi életét formáló központjává tehette volna a stadiont. Ez már a múlt, vagy még a jelen? Vagy éppen a jövő?
– Ez is, az is, múlt, jelen, jövő. A jövőről a könyv utolsó fejezete szól, kérdőjelekkel. A kötetnek az előzménye egy másik könyv, amely a Kairosz Kiadó Magyarnak lenni című sorozata számára készült, de a kiadó arra kért, hogy hagyjunk ki belőle bizonyos részeket. Miután beszélgetőpartneremet még ki sem fizették, nem léptem vissza, így megcsonkítva, képek nélkül megjelent a kötet. Ugyanekkor elhatároztuk az Építészek, Mérnökök, Képzőművészek Egyesülete tagjaival, hogy indítunk egy új sorozatot, amelybe szellemisége és formája miatt „befogadtuk” Fajó János nemrégiben a Vincze Kiadónál megjelent kötetét is, úgyhogy az én könyvem a sorozat második darabja. A Hungarikumok címet adtuk a sorozatnak, s az építészeten kívül más területekkel is foglalkoznak majd kötetek. Például a sporttal is. Belekerül a Ferencváros egykori kiváló játékosa, a közel kilencvenéves Rudas Ferenc, aki kifejlesztett egy olyan rendszert, amelyet később a nagy külföldi csapatok is átvettek. A lényege, hogy a hátvédek is felfutottak, veszélyeztetve az ellenfél kapuját.
– Mára ez a játék idehaza össznemzeti „hátulsó pár előre fuss!” játékká változott. Az azonban tény, hogy volt Aranycsapatunk, és már régen nincsen. Az építészetben hogyan alakultak a dolgok?
– A magyar építészet Aranycsapata meghalt az első világháború körüli időszakban. Azóta a magyar építészet lejtmenetben van, a korábban egységes építészetet a húszas években szétszedték, elvált egymástól a tervezés és a kivitelezés. Hauszmann Alajosnak, a budai királyi vár tervezőjének minden részlet fontos volt, s amikor Ferencz Józseftől egy évre előre megkapta a pénzt a költségekre, a még fel nem használt összeget bankba tette, a kamatokból hiánytalanul kifizette az épületbe és a köré került képzőművészeti alkotásokat. A világháború után azonban Rimanóczy Gyula, az Olgyay fivérek kiszolgáltatott helyzetbe kerültek a kivitelezőkkel szemben. A Rákosi-korszak azzal kezdődött, hogy Szíjártó Lajos, az építési miniszter le akarta dózeroltatni a budai Várat. Ezt örököltük. Ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, olyan építészekre lenne szükségünk, akik a város egészében gondolkodnak, nem olyanokra, akiket a multik hoznak be, s hogy épületeiket drágábban lehessen eladni, előtte egy kicsit „meg is futtatnak”.
– Apropó, város egésze. Mitől város a város? És miért nem lesz az akkor sem, ha ezerszer is annak nevezik? Mi a helyzet például Budapesttel? Mitől lenne élhető, vonzó, otthonos, mégis világváros?
– Készítettem egy koncepciót, amit jó néhány építésznek, közéleti embernek, politikusnak elküldtem. Budapestet csak úgy lehetne rendbe hozni, élhető várossá tenni, ha visszaállítanák természetes határait, azokat, amelyeket Rákosiék azért toltak ki teljesen önkényesen, hogy szavazatokat szerezzenek. Az
első demokratikus választásokon ugyanis csúfosan megbuktak, így lett Budapestnek Kővágó József személyében kisgazda polgármestere. Ezt a kommunisták nem tűrhették, ezért lett Budapest „vörös Csepel”.
Budapest történeti épületanyaga, az eklektikus épületek együttese olyan értékes, hogy megújulva, zöld szigetekkel föllazítva nemcsak élhető várossá, de a tradíciók megőrzésének legszebb példájává, a kulturális turizmus célpontjává tehetnék. Kínában, Malajziában ma mindent lebontanak, Budapesten azonban vétek lenne ezt tenni. Igaz, sok érdekelt másként gondolja, hiszen az elmúlt évek azt bizonyították, hogy nagy pénzt igazán a gigaberuházásokból lehet kivenni, vagy tovább csúsztatni, ahol követelik.
– Látszólag igen messze jutottunk a könyvtől…
– Dehogy! Ezek a dolgok mind benne vannak. Itt van például a Fradi-pálya, amelyet az ablakon keresztül nézegetünk. Néhány éve új városközpontot terveztünk köré lakóházakkal, irodákkal, üzletekkel, szállodával a nemzetközi buszpályaudvarral szerves kapcsolatban. A stadionra széthúzható tetőt terveztünk, a tér közösségi rendezvényre is alkalmassá tehető. Szükség is lenne ilyen megoldásra: a IX. kerületnek a Bakáts téren kívül nincs igazi központja.
– Ilyen jellegű épületegyüttes az Orczy-fórum is, amelyért tervezőirodája jelentős nemzetközi elismerést is kapott. Sikerült másutt is realizálniuk a fővárosban hasonló elképzeléseiket?
– Készítettünk terveket Óbuda-Újlakra és a Hajógyári-szigetre is, de sajnos tervek maradtak. Egyedül az Orczy-központban sikerült elképzeléseinket valóra váltani, de ott a szükségből erényt kovácsolva a tervezők és a beruházók is mi voltunk. Magam voltam saját magam megbízója – de büszkén mondom, hogy mi sem maradtunk adósai azoknak a képzőművészeknek, akikkel együtt dolgoztunk. De mennyire más a helyzet mondjuk Bázelben, ahol a DVSC legújabb kupaellenfelének a stadionját maga a város építette föl úgy, ahogyan mi is elképzeltük. Rá kellene végre jönni, hogy Budapestnek nem égig érő múzeumnegyedre vagy gigantikus létesítményekre van szüksége, hanem közösségformáló, teret alakító, az emberek gondolkodását, közérzetét, szépérzékét meghatározó, egymással szerves kapcsolatban lévő épületekre, alközpontokra. No meg arra, hogy helyzetbe hozzuk a jövő magyar építészeit, ne pedig külföldi építészeket hozzunk ide tömegesen, vagy külföldi vállalkozásoknak adjuk el az üres telkeket, miután lebontottuk róluk az épületeket, amelyeket meg kellett volna őriznünk.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
