Lemezbemutató koncertsorozata alkalmából jutott el először a magyar fővárosba a hatvanéves művésznő, s lopta be magát a közönség szívébe. Talán többen is úgy voltak vele, ahogyan én: míg csak az énekesnő nevéről és híres felmenőjéről hallottam, gondoltam, a papa, Nat King Cole árnyékában vagy talán inkább árnyékából élő, éppen csak félig tehetséges valakivel van dolgunk, de miután elolvastam egy hosszabb életrajzot, és meghallgattam néhány régi felvételt, egyre kíváncsibb lettem a koncertre. Bevallom, meglepődtem, nagyon is pozitív csalódásról számolhatok be.
Könnyűzenei eseményről lévén szó, meglepően kevés, alig tízperces késéssel kezdte műsorát az est vendége, Horgas Eszter és zenekara. A fuvolista és együttese Joaquín Rodrigo Aranjuez Concertójának örökzöld témájával, a Chick Coreának köszönhetően Spain címen elhíresült fúziós jazzkompozícióval alapozták meg a hangulatot. Nagyjából fél órát játszott az előzenekar, a Rodrigo-témán kívül főképp Piazzola híres dallamai hozták meg a kedvünket. Sajnálatos módon a hangosítással nem voltam megelégedve. A fuvola túl éles és így jellegtelen volt, néha a basszus is lehetett volna kevesebb – vagy inkább a középső szólamokra kellett volna több hangerőt adni –, valamint ritmikai bizonytalanságok is előfordultak. Néha például izgultam a Spain második feléért, de azért szerencsére nem volt sok okom az aggodalomra.
Nagyjából húszperces technikai átállás után színpadra lépett az est főszereplője. Eleinte, a lassú jazzes, R&B-s számoknál azt éreztem, hogy eljárt már Natalie felett az idő, kicsit levegős volt a hangja, ráadásul a minden bizonnyal szándékos, visszhangos hangosítás sem tetszett annyira. Azonban mindezek ellenére is leírhatatlanul könnyed, jóleső légkört teremtett a művésznő igen fiatalos, helyenként kellemes naivságot árasztó kisugárzásával. A műsor felépítése magával ragadott, a hangulat alakulását is – és talán ez nem is annyira csak szubjektív – egy exponenciális függvény képével lehetne illusztrálni. A hangi problémákat egy idő után már nem észleltem, egyre magabiztosabb, élettelibb lett a művésznő vocéja, s mindezt kiegészítette a nagyszerű muzsikusokból álló, precízen, ugyanakkor mégis felszabadultan játszó zenekar. Remekbe szabott feldolgozásokat hallhattunk a későbbiekben, felcsendült egy kis Frank Sinatra, és hallhattuk a híres slágert, a What a Difference a Day Made-et is, hogy csak néhány ismerős címet ragadjak ki. Megható volt az édesapjával előadott virtuális duetteket látni-hallani, amelyek a hangverseny közepe tájékán kerültek elő, elhangzott a jól ismert Unforgettable, továbbá az újabb feldolgozás, a Walkin’ My Baby Back Home is. Egy dal erejéig Horgas Eszter is társult az énekesnőhöz, a fuvola hangja szépen illeszkedett a tetszetős szám hangvételéhez. A koncert vége felé Natalie Cole popos, jazzrockos dalok felé vette az irányt, különösen nagy élményt jelentett a Miss You Like Crazy, valahol itt éreztem először az énekesnő hangjának kiteljesedését. A ráadásszámokot már az álló közönség ünneplése kísérte a minden szempontból igényes koncerten.
(Natalie Cole, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. július 26., vendég: Horgas Eszter.)
origo.hu
Menczer Tamás: Elszólták magukat, blöff az egész Tisza
