Mi a baj Schmitt Pállal?

Tagadhatatlan, voltak disszonáns, kis túlzással ünneprontó mellékzöngéi Schmitt Pál beiktatási ceremóniájának. Legkevésbé az időjárás miatti kényszerű helyszínváltozásra gondolok. Schmitt tizenöt éve az első köztársasági elnök, akit a parlament már az első szavazási fordulóban, az összes képviselő kétharmadának támogatásával megválasztott, s a felmérések szerint jóval inkább elfogadott, mintsem megosztó személyiség, mégsem tükrözött teljes nemzeti egységet a beiktatása. Hiányzott onnan a távozó köztársasági elnök és a három ellenzéki parlamenti pártból kettő.
Az MSZP és az LMP mást látott volna szívesen az államfői székben a következő öt évben, s az Országgyűlésben ekként is szavazott. Ez a tény és a Schmitt Pál személyével szemben felhozott kifogásaik azonban nem magyarázzák meg a tüntető távolmaradást, amire a szerintük késve postázott meghívó csak ürügyként szolgált. Ám az elutasítás, egységbontás gesztusa különösen a romboló és végtelenül cinikus ellenzéki szerepet választó szocialisták esetében nem volt váratlan. Fájóbb Sólyom László távolmaradása. A volt köztársasági elnök – aki elmúlt ötéves tevékenységéért csak köszönetet érdemel – természetesen érezheti méltánytalannak, hogy azok, akik őt egyszer megválasztották, most, miután lejárt a mandátuma, egy teljesen más politikai helyzetben másvalaki mellett döntöttek. Elnöki szerepfelfogásából, alkotmányos rendszerünk értékvilágának rendíthetetlen képviseletéből az is következik, hogy – amint a hivatali átadás-átvételkor ígérte – láthatatlan elnökként utódja mellett áll majd. De egy napig még igazán látható maradhatott volna.
Sólyom László a baloldaltól soha nem kapta meg a tisztségének és személyének kijáró tiszteletet. A nem túl jelentékeny történésztől a szocialista párt mosdatlan szájú fenegyerekéig sokan gyávázták, gyalázták öt éven át. Ez legalább megóvja attól, hogy az egyik elődjééhez, Göncz Árpádéhoz hasonló giccses kultusz alakuljon ki a személye körül mint az úgymond diktatúrára törő jobboldali hatalom céltáblája.
Attól, hogy magas tisztségébe beiktatták, továbbra is gondolhatja bárki, hogy lehetett volna Schmitt Pálnál méltóbb, alkalmasabb személyt is találni. A fantáziának az alkotmány nem szab határt, hiszen szűkszavúan rendelkezik az elnöki szerepről, s arra nincs utalás benne, milyen is volna az ideális államfő. Ezért sem világos, mi indokolja, hogy a legitim módon elnököt választók politikai ellenfelei már az első pillanattól nem hajlandók megadni az új államfőnek a minimális tiszteletet, s ott folytassák vele, ahol egyesek Sólyommal abbahagyták. Mi a bűne? Hogy pártpolitikus volt? És Göncz Árpád, Szili Katalin kicsoda? Hogy a Kádár-rendszerben szép karriert futott be, amelyhez talán mégiscsak volt némi köze sportolói múltjának is? Ez bűn lenne? Hogy nem akar ellensúly lenni? De hát egy kétharmados többséggel rendelkező politikai tömbnek, kormánynak valódi ellensúlya az államfő csak egy elnöki rendszerben lehetne, nem igaz? Az a baj, hogy Schmitt is új alkotmányt akar, amely utal a történeti hagyományainkra, vagy hogy foglalkozni kíván a magyar nyelv védelmével?
Azoknak, akiket valamiért ma is magyar baloldalnak nevezünk, nyilván jobban esik, ha a diktatúrát kiépítő erő ellenfelének láttatják magukat, mint hogy elismerjék, csupán a jórészt saját hibájukból rájuk mért demokratikus választói ítélet következményeit szenvedik. Nem az új elnökkel képtelenek megbékélni, hanem az új helyzetükkel.