Az erdélyi medencében a juhtartás jó és biztos jövedelem forrása volt hajdanában a pásztornépeknek és földmivelő gazdáknak is, azóta mindig, mióta az állam életében, a mezőgazdaság ahhoz a szerephez jutott, melyet ma is betölt. És bizonyítani lehet, hogy azóta mindig fehösjuhokat tartottak mindenütt a folyók völgyeiben, a mezőségen, a háromszéki, gyergyói, csiki síkságon, a havasalji vidékeken és a havasok között, a kevés juhval bíbelődő gazdák és nagy nyájakban egyaránt.
Olyan juhot kellett tartani, melyik amellett hogy ellátta a gazdát, a juhászt és a lakosság legnagyobb részét a megszokott s ezért nélkülözhetlen ételnemüekkel – a szűcsöket, a posztósokat, a gubásokat és az otthon fonókat, szövőket is ellátni tudta bundának-, bekecsnek-, mellrevalónak alkalmas bőrökkel és szürnek condrának, harisnyának, gubának készítésére szükséges gyapjúval. Minderre jó volt, évszázadon át bevált az az ősijuhfajta, melyet széltiben közönségesen paraszt juhnak hívnak. Legtöbb helyt curkán juh a neve, tudományos beosztás szerint pedig a csigásszarvú rackajuhok csoportjába tartozik és megkülönböztetésül a pödrött szarvú rackától, a magyarjuhtól, erdélyi rackának neveztetik.
Keresve sem lehetett volna jobb juhot találni. Vastag bőre, hosszú gyapja megvédte a tél hidege, a fagyos szelek, a nemere dermesztő lehelete ellen. Kevéssel beérő edzett természete eltűrte a rideg téli tartást, mely juhainknak régebben országszerte közös sorsa volt; sok vidéken még most is tűrni kénytelenek.
Hogy a juhra, gyapjúra milyen nagy szüksége volt Erdélynek a nemzeti fejedelmek korában, kitűnik azokból az országgyűlési határozatokból, melyek „drágulásra”, „nyomorúságra” való hivatkozással megtiltották a kivitelt.
Az 1571. nov. 19-től egész dec. 1-ig tartott kolozsvári országgyűlés 31-ik articulusa igy hangzik:
„Miért, hogy mely országban áros ember nem jár ott a pénz szük, de a hol az áros ember kereskedik ott bővül meg a pénz: végeztetett, hogy mindenféle barmokat, lótól megválva, bőröket és marhákat szabad legyen behozni és kivinni. De az szűrt szabad ne legyen vinni, hogy az szűr az szegény nép között ennél is inkább meg ne dráguljon…”
Nagyon érdekes az 1579 évi tordai országgyűlés következő határozata:
„Értjük azt is, hogy ennek előtte való végzésünk ellen a görögök vakmerő bátorsággal… törököket is melléjök vévén ez országot szerént-szerte járják; juhot, berbécset szabadon kivisznek ez országbeli kereskedő népnek is, mindpediglen ez országnak nagy nyomoruságára… Végeztük ezért… és könyörgünk Nagyságodnak is, hogy Nagyságod efféléknek levelet (kivitelre) ne adjon.”
(…) A déli határszéli vármenyék élelmes és vállalkozó juhosgazdái idején észrevették, hogy mennyire keresik és milyen jól fizetik a cigája gyapjút a brassói és nagyszebeni gyapjúvásárokon. Hamar kiszámították, hogy határozottan hasznos lesz ha cigajákat tartanak a curkánok helyett. Lassan-lassan elszaporodtak a cigáják, valószínűleg az elmúlt évszáz kezdetétől. A hétfalusi csángó és román juhosgazdák jártak elől jópéldával s ezek közül nem egynek 4000–5000 juhból álló nyája volt. Adataim szerint 1886 nyarán 100 000 cigájajuh legelt a hétfalusiak által birt és bérelt szomszédos határszéli havasi legelőkön. Télire azonban nem tudott elegendő eleséget és szállást találni a sok juh, a juhos gazdák kis birtokán. Utrakeltek ezért a nyájak és a Dobruzsán át, Bessarábián át a Fekete tengerig vándoroltak folyton legelve. Amikor hó borította a legelőket sem koplaltak ezek a vándorló nyájak, mert a havat ügyesen elkaparva, zöld fűhöz jutottak. Nagy havazások idején és a mikor az olmoseső jégkérget vont a hóra, sokat szenvedtek a vándorlójuhok, ha gazdájuk nem tudott idején szénátszalmát beszerezni. Az időjárás szerint előbb vagy később hazafelé vették útjokat és májusban már ismét otthon voltak a bárányokkal megszaparodva.
(Szentkirályi Ákos: Erdély juhai, 1923)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
