Mindkét félnek igaza van

Pokol Béla A tapasztalat nem előítélet című Magyar Nemzet-cikkében (július 28., 6. oldal) új jogtudományi könyve („Morálelméleti vizsgálódások. A közmorál elméleti eltüntetésének kritikája”) egy frappáns alkalmazását villantotta fel. Arra a közvélekedést felborzoló tényre ad egyszerű józan ésszel is követhető, de tudományosan megalapozott magyarázatot, hogy a miskolci rendőrkapitány tavalyi bejelentése, miszerint tíz rablásból azon a héten mind a tizet cigányok követték el, miért vonta maga után azonnali elcsapatását. Értelmezésében a miskolci rendőrkapitány annak a hagyományos közmorált felváltó „műmorálnak” az áldozata, amely John Rawls és főként követői egyoldalú, csonka igazságosságelmélete alapján az egyenlő bánásmódot fetisizálja. Egyoldalú és csonka ugyanis annyiban, hogy míg eredetileg a görögöknél az igazságosság erénye úgy hangzott, hogy „egyenlőt az egyenlőnek, a különbözőnek a különbözőség mértéke szerint”, addig az új műmorál teoretikusai ezt úgy módosították, hogy megtiltották a különbözőség észlelését. „Ezzel a módosítással aztán a globális politikai hatalomban befolyásos csoportok révén ez úgy vált fokozatosan jogi előírássá a diszkriminációellenes törvényekben, hogy milliós büntetésekkel nézhet szembe, aki korábbi tapasztalatai alapján megkülönböztetéseket tesz a különböző embercsoportokhoz tartozás szerint… Nem nélkülöz némi iróniát, hogy miközben egész országrészekben nálunk, de a többi kelet-közép-európai országban is – milliók élnek a legnagyobb rettegésben mindennapjaikban és főként éjszakáikon a »rasszistázás« morálja által lebénított rendfenntartás hiánya miatt, addig ezek a morálfilozófusok és értelmiségi szubkultúrák ezt mint a tolerancia és a világszabadság megvalósulását élik meg” – írja Pokol Béla.
Nos, az irónia ugyan nem a legjobb kifejezés ide, de Pokol elevenre tapint. Egy ilyen legnagyobb rettegéssel telt éjszaka emléke tartja bennem is életben tétele igazságát. Pár hónapja Budapest egyik központi kerületében éjszaka kirabolták a lakásunkat. Az ajtórács leszerelésével behatoló négy betörő, akik helyszínelőknek adták ki magukat, betereltek a dolgozószobámba, és míg a többiek futkostak összevissza és iszonyú robajjal feltörték a vitrint, egyikük „jegyzőkönyvet” vett fel velem. Amikor kértem az igazolványát, ő csak távolról mutatott valami tokot, majd rám ripakodott, hogy örüljek, hogy nem bilincsel meg. (Az utánuk kihívott valódi rendőrök azzal vigasztaltak – miután milliósnál nagyobb kárt jegyzőkönyveztek –, hogy örülhetek bénult paszszivitásomnak, mert ha határozottabban lépek fel, talán meg is ölhettek volna.) A kapitányságon azután a kifejezés némi finomításával rögzítették az etnikai kategóriát, de egy hónap után értesítettek a nyomozás felfüggesztéséről (ami még öt évig nem végleges lezárás).
Szóval saját döbbenetes tapasztalatból is egyet kell értenem Pokol Bélával, amikor a közmorál elméleti eltüntetésének kritikájában a tengernyi kárt ránk zúdító egyoldalúság ellen harcol. De – ahogy erre e hozzászólás megírása előtti levelemben is felhívtam a figyelmét – ne álljon meg félúton. Ha már Rawlst és Gadamert idézi, mint a reálfolyamatok vezérlésében is részt vevő nagy elméletek felállítóit, akkor figyeljen fel Kurt Lewinre is (akit Einsteinnel és Adornóval együtt „Hitler ajándékozott Amerikának” – ahogy a Németországból elüldözött korszakos tudósokról tartotta a szólás), akinek és iskolájának is köszönhető a liberális Kennedykkel elindult és immár Barack Obamában csúcsosodó, kiegyensúlyozott négeremancipáció. Éspedig Lewinnek azzal a felismerésével, hogy a nemzedékeken keresztül üszkösödő kisebbségi vitában mindkét félnek igaza van. A feketék egy része tényleg „lusta és tolvaj”, de a rájuk kényszerített körülményekre épp ez az ő adaptív válaszuk. Tyúk és tojás. Erre a szemléleti áttörésre pedig a Lewin-iskolának megvolt a maga kidolgozott akciókutatási rendszere és kikísérletezett tréningprogramja. Ami – íme – eredményt hozott. (Amikor az 1970-es kutatóévem után tizenhét évvel újból eljutottam Amerikába, hökkenten észleltem a klímaváltozást az afroázsiai méltóság témájában.) A tapasztalatok bizonnyal hasznosíthatók a hazai cigánykérdés megoldásához is. A humántechnológiák is kipróbálva készen állnak az olyan vegyes akciókutatási tréningprogramokban, amelyeket az a kölcsönösen előbbre segítő és kiegyensúlyozó belátás segít, hogy mindkét félnek igaza van, csak ezeket az önálló igazakat kell egymással harmóniába hozni. (Aminek persze tapasztalatokon alapuló professzionális segítség nélkül nem túl magas a sikeresélye.)
Reméljük, hogy az új politika ebben a félrekezelt nemzetstratégiai témában is kitör a kátyúból, és – az amerikai etnikai problémák sikeres kezeléséhez hasonlóan – nálunk is záros határidőn belül valódi eredményeknek örvendhetnek mind a többségi, mind a kisebbségi nemzetrészek.

A szerző szociológus,
a Professzorok Batthyány Körének tagja