Woody Allen minden hétfőn a Carlyle Hotel kávézójában fújja klarinétját Eddy Davis New Orleans Jazz Bandjének szólistájaként. A belépő száz dollár, de minden jegy hónapokkal előre elkelt. Nem a zene vonzza a sok európai turistával tarkított közönséget: a mozi sztárját akarják látni, a hírességet, akivel az élet kegyes ajándékaként két órán át közös levegőt szívhatnak. És Allen rászolgál a figyelemre, elmélyülten, teljes odaadással vesz részt a közös zenélésben, a szünetben pedig eleget tesz celeb státusából következő kötelezettségének: autogramokat osztogat és engedelmesen válaszol az érdeklődő kérdésekre.
A Village Voice hetilap riportja már-már idilli képet fest a helyzetről, ami azonban, mint a szerző is megjegyzi, nem a valóságot tükrözi. Allen esete a kivétel: az egyszerűsége és közvetlensége miatt általa annyira kedvelt tradicionális stílus az utóbbi években szinte eltűnt, a nyolcmilliós metropolisban három-négy helyen, alkalomszerűen játsszák. Utánpótlása nincs, a dzsessztársadalom muzeális ereklyeként tekint rá, a fiatal közönség más zenékhez vonzódik.
Vannak adatok, amelyek alátámasztják a dzsessz jövőjét általában is borúlátón szemlélők jóslatait. A szülőhazában, Amerikában a közönség átlagos életkora az 1982-es 29 évről 2008-ra 46 évre emelkedett, az eladott hanghordozók aránya ugyanakkor a 2001-es 3,4 százalékról 2008-ban 1,1 százalékra csökkent. A jelek arra mutatnak, hogy a dzsessz elveszítette a kapcsolatát az újabb nemzedékekkel. A korábbinál jóval kevesebb klubban nyílik lehetőség élő zene hallgatására, a rádiók és a televíziók elvétve sugározzák ezt a zenét, s ami nem hallható, azt nem lehet megismerni, netán megszeretni. A dzsessz elvontságával vagy harsány expresszivitásával falat húz önmaga és a könnyebben emészthető zenékre vágyó hallgatóság közé. Ráadásul a muzsikustársadalmat stiláris viták osztják meg: a kísérletező, improvizatív vonulat képviselői szóra sem méltatják a hagyományos irányzatok követőit, a tradicionális dzsessz művelői pedig elzárkóznak minden újítástól.
Közeledne a végítélet napja?
Egy évtizede a nagy tekintélyű New York Times szakírója még a hip-hop ritmusokat a dzsessz harmóniáival ötvöző, a korszerű stúdiótechnika megannyi eszközével élő norvég muzsikusoktól várta a megújulást. Tény, hogy az évtizedeken át viszonyítási pontként tételezett amerikai dzsessz kifáradni látszott: a 60-as évek polgárjogi mozgalmaihoz kötődő fekete avantgárd tüze lelohadt, a 70-es évek dzsessz-rock irányzata fölött eljárt az idő, a 80-as években a 40-es és 50-es évek bebop/hard bop stílusához visszanyúló modern mainstream vonulat nem tudott megszabadulni a retro minősítéstől, a 90-es évek fehér alsó-manhattani zenéje pedig túlságosan intellektuálisnak bizonyult ahhoz, hogy szélesebb közönséghez eljusson. A látogató mindennek ellenére viruló dzsesszélettel találkozik itt 2010 nyarán – azzal együtt, hogy az utóbbi évtizedben átrétegződés ment végbe az élő zene elsődleges helyszínéül szolgáló klubok világában. A leghíresebbek – a történelmi levegőjű Village Vanguard, a jól menő Blue Note, a Times Square közelében fekvő Birdland, a high-tech berendezésű Iridium, a feltörekvő Jazz Standard és a Lincoln Centerben található Dizzy’s Club – a város idegenforgalmi nevezetességeivé léptek elő. Üzemszerűen szervezett programjaik kétórás váltással zajlanak, a négy-öt napra szerződtetett zenekarok egy este kétszer-háromszor is színpadra lépnek. Aki nyakába veszi értük a várost, egy hét során olyan nagy nevekkel találkozhat, mint a Paul Motian Trio + Two, Dee Dee Bridgewater, Stacey Kent, Eric Johnson, a Jacky Terrason Trio és Wycliffe Gordon.
Vannak persze a klubéletnek más szintjei is: meghittebb helyek, ahová olcsóbb a bejutás, ahol közvetlenebb a kapcsolat az előadók és a hallgatók között, és a kiporciózott játékon túl kötetlen örömzenélésekre is adódik lehetőség. Ezek általában kisebb vállalkozások – ne feledjük, minden dzsesszklub üzleti alapon működik –, mint a Smalls, a Smoke vagy a Stone. Az újabb avantgárd bölcsőjének számító, kultikus helynek tartott Knitting Factory a drága helyiségbérletek miatt néhány éve Brooklyn városrész bohémtanyává átalakult Williamsburg negyedébe tette át székhelyét.
És vannak klubok, mint a Jazz Gallery, ahol nincs fogyasztás, csak a zene. Dél-Manhattan, üres telek mellett álló, alacsony háztömb, az első emeletre szűk lépcső vezet, a fehérre meszelt téglafalú, keskeny helységben ötvenen férünk be. Szombat este van, a hőség elviselhetetlen, a klíma kikapcsolva, mert Tony Malaby szaxofonos avantgárd kvartettjének koncertjét – trombitán a 60-as évekből ismert, chicagói Leo Wadada Smith játszik – lemezre rögzítik. Mintegy kéttucatnyian vagyunk részesei az eseménynek. Másnap telt ház hallgatja az Európában alig ismert Walter Smith III szaxofonos feketékből álló együttesét. A zongoránál a mai dzsessz nagy formátumú egyénisége, Jason Moran, a doboknál nem kisebb név, mint Eric Harland, a trombitát a díjnyertes Ambrose Akinmusire kezeli. A világosan tagolt kompozíciók, az összehangolt együttes játék, a harmóniákat feszegető, erőteljes szólók rendre tapsra ragadtatják a közönséget. A levegő vibrál, valami történik, amit dzsessznek nevezünk.
Ezt a modern hangvételű, erőteljes zenét mérföldek választják el Woody Allen tradicionális New Orleans-i játékától. Pedig mindkettő ugyanannak a fának a hajtása. Allen segít életben tartani egy kihalóban lévő játékmódot, jókedvű muzsikálása örömöt varázsol a hallgatók arcára. New Orleans kollektív improvizációs technikája Walter Smith III zenéjének is meghatározó rendezőelve, de nem a vissza-, hanem az előretekintés jegyében. Százévnyi dzsessztudás birtokában ő a saját, mai hangján akar megszólalni. Hogy a jövő zenéje mit hoz, azt nem tudhatjuk, de ha ez a jelene, akkor van okunk a bizakodásra.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
