Az energia előállítása, valamint ezzel egyidejűleg a környezet szennyezésének csökkentése okozza manapság talán a legnagyobb fejtörést a föld legtöbb államának. Ez ma a világ legfontosabb kérdése, amely gyors megoldásra vár. Az ehhez vezető folyamatok már elkezdődtek, de súlyos ellentmondásoktól terhesek. Ráadásul az energia iránti igény, a fogyasztás folyamatosan növekszik. Azt azonban, hogy miért nem kerül még túlsúlyba a környezetbarát energia előállítása, nem a műszaki ötletek, találmányok hiánya okozza, hanem az állam, a társadalom és az energiacégek kapcsolatrendszere, annak elképesztően bonyolult szövevénye. A sok érdek eredőjét látva az mindenesetre leszögezhető, hogy egyelőre leginkább az óriási anyagi erőforrásokkal rendelkező energialobbi érdekei érvényesülnek az energiagazdálkodásban.
Nincs ez másként a rendkívül gazdag, ám energiahordozókban szegény, mégis pazarló, ugyanakkor a megújuló energia előállításában élenjáró és az energiatakarékos műszaki csodákat rendre felsorakoztató Japánban sem. A számtalan ellentmondást tükrözi például az, hogy miközben a japánok minden árut többszörösen is „túlcsomagolnak”, tényleg halálosan komolyan veszik a szelektív hulladékgyűjtést. Vagy az, hogy miközben propagandaáradat ömlik az alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátás érdekében, az utcán várakozó autósok vagy a hosszú, tömött sorokban utasokra vadászó taxisok nem állítják le a motort autóikban, mert ha nem működik a légkondicionáló, akkor kényelmetlen a munka, illetve – az utas oldaláról nézve –, pár percig kényelmetlen az utazás.
Jártamban-keltemben haladtam át olyan aluljárón is Tokióban, amelyet folyamatosan hűtötték a nehezen elviselhető párás hőségben, ám ezzel „az utcát is hűtötték”, ugyanis a kijáratok nyitottak. Ugyancsak a pazarláshoz sorolható, hogy a legkisebb üzletek ajtaján sem található kilincs, az automatikus ajtók elektromos árammal nyílnak-csukódnak, ami ugyan kizárja, hogy a nyitott ajtón át kiszökik az energia, ám működésükhöz megint csak energia szükséges, fölöslegesen. És persze órákig lehetne sorolni az ilyen és ehhez hasonló példákat. Érdekességként ugyanakkor megjegyzendő, hogy télen a japánok többsége vacog, mert a lakásokban a gyakori földrengések miatt nincsenek fűtési rendszerek, s a hideg télben szintén légkondicionálók segítségével próbálják komfortosabbá tenni életüket.
Mindenesetre arra is felsorolhatatlanul sok példát találni, ahogyan Japán óriási áldozatokat hoz azért, hogy ne érje váratlanul az országot a szénhidrogén- korszak utáni világ. A kormány által meghatározott, az alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátást megcélzó program alapján például az autógyárakban 2002-ben látványosan felpörgött műszaki fejlesztés eredményeként tömeges használatra készek a közeli jövőben kézzelfoghatóvá válnak a hidrogén üzemanyagcellák segítségével elektromos áram által meghajtott közúti járművek. Ehhez azonban a hidrogént egyelőre főként szénhidrogénekből – földgázból, kőolajszármazékból, valamint szénből – állítják még elő. Ugyanis egyelőre olcsóbb így, mint vízből kinyerni, annak ellenére, hogy e műszaki probléma már szintén megoldottnak tekinthető.
Egy Tokióban lapunk számára tartott bemutatóról legalább fél órát késtünk. Késni a találkozókról a másodperces pontosságot betartó japánoknál nem szokás, ám nem számítottunk arra, hogy mennyire sérülékeny a városokban történő tájékozódás ennél a precíz és fegyelmezett népnél. Késésünk oka az volt, hogy Japánban nincsenek utcanevek és házszámok, csak számokkal ellátott területek, s az épületekkel hihetetlenül tömött városokban a pontos címet a legtöbb esetben csupán találgatva, illetve az épület és a környék szóbeli leírására támaszkodva lelik fel az emberek. A bennünket szállító taxiban lévő GPS (helymeghatározó rendszer) az épületeket madártávlatból mutatja a vezetőnek, és hát ki ismer meg felülről egy számára ismeretlen épületet a helyszínen egymás mellett található, akár többtucatnyiból. Így aztán a taxis is eltévedt, s a megbeszélt időponthoz képest legalább fél órára volt szüksége ahhoz, hogy végül megtalálja a keresett épületet.
Bosszúság azonban nem látszott vendéglátónk, Macusita Hideaki úr (a japánoknál a magyarokéval azonosan a vezetéknév szerepel az első helyen) arcán, aki a járművekbe épített hidrogén üzemanyagcella kutatását és bemutatását szolgáló, a kormány által fenntartott intézet munkatársa. A szakember kimerítő és alapos ismertetőt tartott nekünk fejlesztésekkel foglalkozó telepükön. Itt a kőolaj utáni korszakra való felkészülésen túl a kutatás elsősorban a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére, valamint arra irányul, hogy a világon mindenütt keresett exportterméket hozzanak létre. Feladatuk az, hogy teszteljék a különböző típusú autókba szerelt technika hatékonyságát. Emellett megtervezik azt is, hogy milyen új szabványokat kellene megalkotni, illetve hogy milyen hazai és nemzetközi jogszabályváltozásokat kell végrehajtani majd a hidrogénnel hajtott autó tömeges elterjedése esetén. Mindezeken túl persze céljuk a laikus lakosság tájékoztatása is.
Aktívan részt vesznek a kísérletekben az ismert japán autógyártó óriásvállalatok mellett a nagy olaj- és gázcégek is. Macusita úr szerint azért, mert számukra is kérdéses, hogy mi lesz a sorsuk a szénhidrogén-tartalékok esetleges kimerülése után. A program 2026-tól tűzte ki a hidrogénnel hajtott járművek elterjedését, amely időpontig kifogástalanra kell fejleszteni ezeket, illetve ki kell építeni az országban a hidrogéntöltő állomások infrastruktúráját.
A hidrogénből fejlesztett áram hatását elsőként egy körülbelül 20 centiméter nagyságú autón mutatta be a szakember. A dezodoros palack formájú hidrogéntartályból gázt fújt a kisautóba vezetett műanyag csőbe, s a jármű a gázt elektromos árammá átalakítva (ez a hidrogéncellák lényege) két-három percig körözött a teremben. Beszélgetés közben kiderült, hogy más elektromos hajtású megoldásokkal is kísérleteznek az országban, ám míg például a Nissan autó csak 150 kilométert tud megtenni országúton feltöltött akkumulátoraival, a hidrogénnel hajtott gépkocsik 830-at. Végül az épület elé odaállt egy Chevrolet típusú, hidrogén üzemanyagcellával felszerelt, elektromos meghajtású terepjáró, amelyet először feltankoltak sűrített hidrogénnel az épület mellett található és szintén részletesen bemutatott üzemanyagtöltő állomáson, majd próbautat tettünk vele.
Túlzás nélkül állítható, hogy a káros anyagok helyett csupán vizet kibocsátó, nagy tömegű terepjáró gyorsulása szinte beleszorított az ülésbe. További fejlesztések szükségességét jelezte ugyanakkor például az, hogy a próbakör végeztével Macusita úr a hidrogén elhasználása nyomán keletkezett vizet kézzel engedte le a kocsinak erre a célra létrehozott tartályából egy csapon keresztül, miközben elmagyarázta, hogy az télen belefagyhat, ami tönkreteheti az egész rendszert.
A szén-dioxid-kibocsátás japán kormány által meghatározott radikális csökkentése a központi eleme az informatikai, szórakoztatóipari és háztartási cikkeiről ismert Panasonic vállalatnak is. A cég állítása szerint az 1990-es állapothoz képest jelentősen csökkentette készülékeinek energiafelhasználását, illetve a megújuló energiát termelő gépeinek hatékonyságát, így együttes használatukkal eddig 47 százalékkal csökkentették a működtetésükhöz szükséges elektromos áram előállítása közben kibocsátott szén-dioxid mennyiségét is. Céljuk az, hogy a 2010-es évek végére ezt még 35 százalékkal, majd pedig 0 százalékra csökkentsék, amihez üzemanyagcella, napelemek és a jelenleginél is hatékonyabb energiatárolásra alkalmas akkumulátorok segítségét is igénybe veszik – tudtuk meg Ósima Takasi úrtól, aki a vállalat tokiói bemutatóközpontjának igazgatója.
A Panasonic olyan, a japán életmódnak megfelelően három generáció együttélésére tervezett családi házat épített tokiói centrumában (a három generáción itt öt személyt kell érteni: egy nagyszülő, két szülő és két gyerek), amelyben a háztartásokban használatos gépek energiahatékonyságát mutatják be. A japán nemzeti átlagnak tekinthető 137 négyzetméteres, tökéletesen szigetelt lakásban ilyen az a levegőkeverő rendszer, amelyik ki tudja választani, hogy a belső helyiségekben beállított hőmérséklet eléréséhez a külön energiát igénylő légkondicionálót vagy a külső, hűvösebb levegőt vegye igénybe. A szobákban szükséges fényt a külső megvilágítással felváltva olyan LED-lámpák szolgáltatják, amelyek rendkívül energiatakarékosak, illetve a Magyarországon jelenleg kaphatókkal szemben már alkalmasak arra, hogy a hagyományos égők által sugárzott meleg fénynek megfelelővel is világítsanak. A fürdőszobát, a vécét, a mosógépet a víz leghatékonyabb felhasználására tervezték, a meleg vízhez és az áramhoz az energiát hőszivattyúkkal, illetve napelemekkel nyerik, és akkumulátorokban tárolják. Az egyik helyiségben olyan irodát rendeztek be monitorral, számítógéppel, íróasztallal, ahol azt mutatták be, hogyan lehet kényelmesen, közlekedés (azaz a járművek szén-dioxid-kibocsátása) nélkül otthon dolgozni. A berendezések láttán alig tudtam magamban tartani a Panasonic munkatársainak szánt évődő gondolatot, hogy mozgás nélkül az ember maga is kevesebb szén-dioxidot bocsát ki, ami eszerint dupla nyereség.
Japánban a politika a globális felmelegedés elleni küzdelem legfontosabb teendőjeként tekint a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére, és ez a környezetvédelem szempontjából annak ellenére hasznos így, hogy a globális felmelegedés ténye, illetve az, hogy ezt egyértelműen az emberi tevékenység okozza, még nem bizonyított maradéktalanul. Mindenesetre az energiatermelő cégek a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátók mindenütt a világon, az energiaigény pedig világszerte folyamatosan nő. A helyzet megváltoztatása nem kevés konfliktus forrása, s óriási kibocsátás ide vagy oda, egyelőre az energiacégek fölözik le a hasznot. Monopolhelyzetükre jellemző, hogy általában ezek a cégek működtetik az alternatív erőműveket is. Az energiatermelésbe a lakosság bevonása a legproblematikusabb elem, hiszen az erőművek és áramszolgáltatók ragaszkodnak növekvő profitjukhoz, azaz ahhoz, hogy az általuk előállított energiából tőlük vásároljanak minél többet.
A megújuló energiaforrások közül Japán szinte mindent fejleszt és alkalmaz. A geotermikus, azaz a föld mélyéből nyert energia hasznosítása szempontjából például a hatodik helyen áll a világon. Japánt sorrendben megelőzi az Egyesült Államok, amelyik ötször, a Fülöp-szigetek, amelyik négyszer, Mexikó, amelyik kétszer, Indonézia és Olaszország, amelyek másfélszer annyi elektromos energiát állítanak elő e módszerrel. Utunk során az ország legdélebben fekvő nagy szigetére, Kjúsúra is ellátogattunk, ahol 1949-ben kezdte el a geotermikus energia hasznosítására vonatkozó kísérleteket a főként japán tulajdonban lévő erőmű részvénytársaság, természetesen állami támogatással. A szigeten a más típusú erőművek mellett nyolc geotermikus működik már, egyet pedig ma még fejlesztenek. E monopolhelyzetben lévő termelő és szolgáltató cég, a Kjúsú Elektromos Erőmű vállalat látja el az egész szigetet elektromos energiával, amely atom- és más tüzelésű erőműveket is üzemeltet. (Az atomerőműben előállított áram költsége kilowattonként hat, a geotermikus, a szénnel vagy gázzal előállítotté nyolc, a szélerőműben termelté 20, a napelemekkel előállított áramé pedig 30 jen. A lakosság ugyanennyi áramért 25, a termelő cégek pedig 10 jent fizetnek.)
A cég tulajdonában lévő egyik geotermikus erőmű vezetői, Kasivagi Teruhide és Taneba Tosiró urak részletesen ismertették az általuk vezetett erőmű műszaki tulajdonságait, én azonban különösen a lakosság részvételére voltam kíváncsi. Vajon be tud-e kapcsolódni, illetve egy ilyen hatalmas cég gördít-e akadályokat azon emberek elé, akik részt kívánnak venni az energiatermelésben és -kereskedelemben a házaikra szerelt energiatermelő rendszerek használatával? Hiszen ha a szén-dioxid kibocsátásának csökkentése annyira fontos cél, hogy a kormányprogramnak is része, akkor a háztartások minél nagyobb számban történő bevonása egyértelműen ezt az akaratot és a környezetvédelmet szolgálja. Ehhez azonban a háztartásoknak függetlenséget kellene adni a globális szolgáltató rendszerektől, ami az erőművek és a szolgáltatók esetében azt jelentené, hogy egyre inkább át kellene engedniük a családoknak profitjuk egy jelentős részét. Ezt pedig nem akarják, ami a szakemberek által elmondottakból is kiderült.
Japánban nagyjából úgy építenek be gátakat a lakosság aktivizálódásával szemben az energiatermelésben, ahogyan nálunk. A családok által termelt áramot a vállalatnak az állam döntése alapján kötelező átvennie. Korábban 25, egy kormánydöntés alapján ma már 50 jent kell fizetniük kilowattonként a családoknak. A felvásárláshoz az állam 25 jent biztosít, a maradék 25-öt a vállalatnak kell fizetnie, a cég azonban ezt áthárítja a lakosságra. Mindez azt jelenti, hogy okkal lehetnek dühösek azokra a családokra a többiek, amelyektől áramot vásárol a vállalat, hiszen az ő részvételük mindenki számára megdrágítja az elektromos energiát. Ebből még nem volt semmilyen társadalmi konfliktus, mivel az emberek tájékozatlanok – tudtuk meg a szakemberektől.
A lakosságtól megvásárolt áram mennyiségét Japánban a vállalat méri meg, itthon azonban már ehhez egy drága mérőberendezést kell vásárolni, ami eleve elveszi a családok kedvét az áramtermeléstől. De menjünk tovább! Ha valaki szélkereket vagy napelemet szerel fel a házára, de emellett igénybe veszi a szolgáltató által nyújtott energiaszolgáltatást is, akkor – az áram fizikai tulajdonságai miatt – ehhez egy újabb, ott is és itt is igencsak drága műszer megvásárlása szükséges, ami Japánban körülbelül 2,5-3 millió jenbe kerül. Mindez azt eredményezi, hogy – nálunk is és ott is – 15-20 év kell ahhoz, hogy egy családnak megtérüljön az energiatermelő beruházás. Azaz piaci eszközökkel egyelőre fékezni lehet a háztartások tömeges üzleti részvételét a környezetvédelemben.
Ez az erőműnek és áramszolgáltató vállalatnak egyébként célja is, s egyáltalán nem tartja kívánatosnak, hogy az ő kárára családok gyarapodjanak. Ezért meg kívánja akadályozni, hogy a háztartások 15 százalékánál több energiatermelésbe kezdjen. A két úr arra a kérdésre, hogy ők – mint a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése mellett elkötelezett szakemberek – felszerelték-e otthonaikat ilyen energiaforrásokkal, mosolyogva széttárták a kezüket. Mint mondták, nem annyira jómódúak, hogy megengedhessék maguknak. Akkor és ott nem lehetett megítélni, hogy viccelnek-e.
Mindezeket követően felkerestük Tokióban a Gazdasági, Kereskedelmi és Ipari Minisztérium politikai tervezőrészlege energiatárolási és a megújuló energia osztályán található, a természeti erőforrások és energia hivatalán
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
