Olvasóinktól

Simon Istvánné (Budapest): Rendezzünk gyűjtőakciót Simor András jegybankelnökünk megsegítésére, akinek azzal a rémálommal kell szembenéznie, hogy kormányunknak esetleg sikerül havi nyolcmilliós fizetését a nyomorszinten lévő kétmillióra csökkentenie. Szegény elnök, aki annyit tett pénzügyeink stabilizálása érdekében, e célból még offshore cégekben külföldön fekvő jelentős pénzeit hazahozta, bizony most elkeseredhet a hálátlan magyar kormány és annak még hálátlanabb választóinak eme szándéka miatt. Hiszen azt mi is tudjuk, hogy életmódot, szokásokat nagyon nehéz megváltoztatni. Mi, nyugdíjasok például, akik az eddigi években a 13. havi nyugdíj meghozatalát vártuk karácsony előtt, mi is keservesen csalódtunk, mikor az idei évben hoppon maradtunk, s magunknak és családunknak is le kellett mondani a csekély ajándékokról, amit azelőtt meg tudtunk finanszírozni. Így érezhet szegény Simor úr is, aki a fizetéscsökkenése miatt idén nyáron nem tud eljutni mondjuk Ausztráliába vagy Hongkongba, meg kell elégednie a horvát vagy a spanyol tengerparttal, ami az ő köreiben bizony elég snassz dolog. Egyébként azt sem tudjuk elképzelni, hogyan lehet megélni havi rongyos kétmillióból? Azért még lehet, hogy nem is kell annyira aggódnia, hiszen az IMF – többek között – kitartóan harcol az ő fizetése érdekében is. Ha kormányunk mégis nyerne e játszmában, ez
esetben számítunk a kisnyugdíjasok, kiskeresetűek aktív segítségére, nehogy a nagy ember nélkülözni legyen kénytelen. Adományaikat mindentől függetlenül máris várjuk!

Lódri Jánosné Deák Vilma (Szeged): Örömmel olvastam a Magyar Nemzet július 7-i számában az Osztálykirándulás a határon túlra című cikket. A lap július 8-i számában Pilhál György is megemlíti Trianon az iskolában című rövid írásában, hogy a fiatalság elképesztően tájékozatlan, illetve félretájékoztatott a közelmúlt történelmében. Szeretném egy személyes tapasztalattal a fentieket alátámasztani. A rendszerváltás után sok magyar helység testvértelepülést választott, például Erdélyből. Így került kapcsolatba Recsk és Gyergyószárhegy (Hargita megye). A recskiek meghívták a szárhegyi iskolások egy csoportját. Mikor erről értesültem, elmentem Recskre, hogy együtt lehessek szülőfalum gyermekeivel, tanítóival, esetleg valamiben segítsek. Egy katonai objektum üresen lévő szárnyában voltunk elszállásolva. Egy alkalommal jött egy kiskatona, mondván: egy román tanárnőt kérnek a telefonhoz. Nincs köztünk román tanárnő, mondtam, de sietek a telefonhoz, és utána megbeszéljük. A kiskatona tágra nyílt szemmel, csodálkozva hallgatta, hogy a most Romániához tartozó Erdélyben több mint egymillió magyar él, közöttük jelentős számú székely. Örülök Pokorni Zoltán, Kövér László és Révész Máriusz indítványának, amely a határon túliak jobb megismerését célozza meg a fiatalok körében. Nagyon nagy szükség van arra, hogy sokkal többet tudjunk egymásról.

Wéber Anikó (Budapest): Nagy örömöt jelentenek mostanában Csoóri Sándor gondolatai a Magyar Nemzetben. Most én is magam elé húztam egy „sugalmazó fehér papírlapot”, hogy leírjam köszönő szavaimat. A július 17-i írásának második bekezdésével tökéletesen egyetértek. Megtoldom a „borbarát, állatbarát, családbarát” sorozatot egy újabb förtelmes taggal, ezt olvastam egy pedagógiai témájú szövegben: gyerekbarát pedagógusokra van szükség! A másik szó, amivel minket, tanítókat az utóbbi években gyötörnek: a kompetencia. Beszélnek kompetenciaalapú tanításról, matematikai és nyelvi kompetenciákról stb. Tanítók számára rendezett továbbképzéseken nem győzöm nyugtatgatni szegény, beijedt kollégáimat, hogy nyugodjanak meg, ők nagyon is kompetensek, csak nem tudnak róla, mert eddig azt mondtuk, hogy valaki ért a tanításhoz, jó szakember, jól tud tanítani. Boldoggá tenne, ha Csoóri Sándor ezzel a borzalmas, és nagyon erőszakosan elterjesztett szóval kapcsolatban is leírná a véleményét. Köszönök mindent, amit eddig kaptunk az írótól, és remélem, még sok versét, írását olvashatjuk. Ehhez sok erőt és jó egészséget kívánok Csoóri Sándornak!