Összetartozás

Infrakultúra

Hegyi Zoltán
2010. 08. 06. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ülök a széki ház tornácán, estefelé jár, ballagnak haza a tehenek a nagy utcában. Rendes alkalmakkor ilyentájt Tamásit olvasgat ott az ember, esetleg a cegei grófot, vagy Sütő Andrást, talán a megunhatatlan A Mezőség néprajzát Kós Károlytól. Cege pár kilométer Széktől, a Wass-kastély Válaszúton árválkodik, nem messze a Kallós Alapítvány csodájától, és Kamarás is ott van a szomszédban Sütő szülőházával, az Anyám könnyű álmot ígért elmúlt világával. És Boncida is persze, a Bánffyak kastélyával. Most nem rendes alkalom van, mert pokoli özönvíz zúdult Székre, családok maradtak hajlék nélkül, komolyak a károk. Az elmélkedés ideje ez, elmúlásról, az ember kicsiny voltáról, életről-halálról, lidércekről és démonokról. Aztán átmegyek a szomszédba, ahol a nagyobbik fiú, Márton ősszel már Kolozsvárra jár egyetemre, a történelem érdekli. Az udvaron száradnak a holmik, köztük könyvek is. Belenézek az egyikbe, Arany János balladái, a Vörös Rébéknél nyitva. Erről meg (és Márton sikeréről a továbbtanulással) a tavaly ősz jut eszembe Kallós Zoltánnál, a környékbeli falvakból „összegyűjtött” gyerekek szemének csillogása. Egy több évtizedes Erdély-járásnak vannak stádiumai. A „Nem, nem, soha!” hangulat (némi árvalányhajjal), a csodálatos vendégszeretet megtapasztalása, az összetartozás kimondhatatlan, fájdalmas és felemelő érzése, a szent hegy, a Mezőség és a Gyimesek lankái, barátságok, a nyelv és a konyha megismerése, tisztelet és szeretet, aztán az egész egyszer csak összeáll. Már nem annyira romantikus a kép, mint az elején, de így talán még szebb. Aki ezt nem járja végig, nem tudja, mit veszít. Vagy mindjárt belesétálhat egy nembe, mint a 2004-es népszavazáson oly sokan, esetleg boldog tudatlanságban románozhat egy jót, ha meglát egy erdélyit. A kiképzést legjobb gyermekkorban kezdeni, látom az enyémeken. Inkább oda mennének, mint bárhová, négy ökörrel is alig lehet visszavonszolni őket. Első tehát a család, aztán az oktatás. Előbbiben persze hiába van meg a szándék, ha annyi pénz sem áll rendelkezésre, hogy egyen a gyerek, utóbbiban viszont ősztől olyan változás állhat be, amit csak Klebelsberg intézkedéseihez lehet hasonlítani. Egy új törvény értelmében (előterjesztők Kövér László, Révész Máriusz és Pokorni Zoltán) minden, a közoktatásban tanuló magyar fiatal az iskolaévei alatt legalább egyszer állami támogatással eljuthat a határon túli magyarlakta területekre. Az ottani gyerekek pedig jöhetnének Magyarországra, ha itthon fogadja őket valaki (megjósolom, lesznek jelentkezők). Ezenkívül bevezetnék az iskolákba a nemzeti összetartozás napját (vicsorgás balról), és az anyaországban létrehoznák a Magyarság Házát, amelyben a határokon túl élő magyarokat mutatnák be az itthoniaknak. Ezzel egy felbecsülhetetlen értékű és hatású folyamat kezdődhet, egészen egyszerűen más mentalitású, szemléletű emberek kerülnek majd ki az iskolapadokból. Idézet az előterjesztésből: A Magyarság Házának nem a múlton búsongó, elsősorban sebeinket mutogató, fájdalmas intézménynek kell lennie, mert így nem lesz vonzó sem a diákok, sem – a szintén célközönségként számba veendő – külföldiek számára.
Hát csak így és ekképp tovább. Identitást mindenkinek.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.