Ülök a széki ház tornácán, estefelé jár, ballagnak haza a tehenek a nagy utcában. Rendes alkalmakkor ilyentájt Tamásit olvasgat ott az ember, esetleg a cegei grófot, vagy Sütő Andrást, talán a megunhatatlan A Mezőség néprajzát Kós Károlytól. Cege pár kilométer Széktől, a Wass-kastély Válaszúton árválkodik, nem messze a Kallós Alapítvány csodájától, és Kamarás is ott van a szomszédban Sütő szülőházával, az Anyám könnyű álmot ígért elmúlt világával. És Boncida is persze, a Bánffyak kastélyával. Most nem rendes alkalom van, mert pokoli özönvíz zúdult Székre, családok maradtak hajlék nélkül, komolyak a károk. Az elmélkedés ideje ez, elmúlásról, az ember kicsiny voltáról, életről-halálról, lidércekről és démonokról. Aztán átmegyek a szomszédba, ahol a nagyobbik fiú, Márton ősszel már Kolozsvárra jár egyetemre, a történelem érdekli. Az udvaron száradnak a holmik, köztük könyvek is. Belenézek az egyikbe, Arany János balladái, a Vörös Rébéknél nyitva. Erről meg (és Márton sikeréről a továbbtanulással) a tavaly ősz jut eszembe Kallós Zoltánnál, a környékbeli falvakból „összegyűjtött” gyerekek szemének csillogása. Egy több évtizedes Erdély-járásnak vannak stádiumai. A „Nem, nem, soha!” hangulat (némi árvalányhajjal), a csodálatos vendégszeretet megtapasztalása, az összetartozás kimondhatatlan, fájdalmas és felemelő érzése, a szent hegy, a Mezőség és a Gyimesek lankái, barátságok, a nyelv és a konyha megismerése, tisztelet és szeretet, aztán az egész egyszer csak összeáll. Már nem annyira romantikus a kép, mint az elején, de így talán még szebb. Aki ezt nem járja végig, nem tudja, mit veszít. Vagy mindjárt belesétálhat egy nembe, mint a 2004-es népszavazáson oly sokan, esetleg boldog tudatlanságban románozhat egy jót, ha meglát egy erdélyit. A kiképzést legjobb gyermekkorban kezdeni, látom az enyémeken. Inkább oda mennének, mint bárhová, négy ökörrel is alig lehet visszavonszolni őket. Első tehát a család, aztán az oktatás. Előbbiben persze hiába van meg a szándék, ha annyi pénz sem áll rendelkezésre, hogy egyen a gyerek, utóbbiban viszont ősztől olyan változás állhat be, amit csak Klebelsberg intézkedéseihez lehet hasonlítani. Egy új törvény értelmében (előterjesztők Kövér László, Révész Máriusz és Pokorni Zoltán) minden, a közoktatásban tanuló magyar fiatal az iskolaévei alatt legalább egyszer állami támogatással eljuthat a határon túli magyarlakta területekre. Az ottani gyerekek pedig jöhetnének Magyarországra, ha itthon fogadja őket valaki (megjósolom, lesznek jelentkezők). Ezenkívül bevezetnék az iskolákba a nemzeti összetartozás napját (vicsorgás balról), és az anyaországban létrehoznák a Magyarság Házát, amelyben a határokon túl élő magyarokat mutatnák be az itthoniaknak. Ezzel egy felbecsülhetetlen értékű és hatású folyamat kezdődhet, egészen egyszerűen más mentalitású, szemléletű emberek kerülnek majd ki az iskolapadokból. Idézet az előterjesztésből: A Magyarság Házának nem a múlton búsongó, elsősorban sebeinket mutogató, fájdalmas intézménynek kell lennie, mert így nem lesz vonzó sem a diákok, sem – a szintén célközönségként számba veendő – külföldiek számára.
Hát csak így és ekképp tovább. Identitást mindenkinek.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
