El Juli. A képen napjaink egyik tehetséges és madridi születésű matadorja, a most 28 éves Julián López Escobar látható, aki El Juli művésznéven lép fel az arénákban. El Juli nagy közönség előtt, Mexikóban ölte le első bikáit – 16 éves sem volt ekkor. A híres torreádorok egyébként rendszerint andalúzok, mivel a két leghíresebb iskola innen származik: a sevillai, illetve a rondai, ahol először rögzítették a szabályokat. Pedro Romero (1754–1839), a matadorok legendás alakja a Malagához közeli Ronda városában született. Teljesítményét eddig egyetlen utódja sem tudta túlszárnyalni: becslések szerint több mint 5600 bikát ölt le, és soha egyetlen bika se tudta felöklelni. 1831-ben, 77 évesen végzett utolsó bikájával.
El Juli és a többi torreádor viselete a XVIII. század utolsó felében először rögzített szabályzat emlékét őrzi: az ezüst hímzés a viadalt vezető mester beosztottját jelzi a közönségnek, az arany pedig magát a mesteri fokozatot. A ruházat első ilyen említése a korszak első három legendás matadorának egyikétől származik: a sevillai születésű Joaquín Rodríguez, „Costillares” többek között meghatározta még, hogy selyemcipőben kell a közönség elé lépni. Pedro Romero egyik tanítványa, a cádizi „Paquiro” – Francisco Montes Reina – az egyik legműveltebb matador, akit a madridiak a Bikák Napóleonjának is neveztek. Ő adta az utolsó kelléket a matadorok ma ismert öltözékéhez: a kétoldalt pamutgombbal díszített, fekete sipkát, amely ma is az ő apai vezetéknevét őrzi: montera.
A szúrókard – estoque. A jelenleg is hatályos szabályzat értelmében a szúrókardok hossza nem haladhatja meg a 88 centit a markolattól a hegyéig. Az acélkard a nevében is hordozza fő célját: a penge egyik oldala sem éles, a hegye szúrásra szolgál. A viadalok során a matadorok ezzel adják meg a halálos döfést a bikáknak, ha úgy látják, elérkezett az igazság, vagyis az estocada pillanata. A torreádor ilyenkor megcélozza a bika lapockájánál azt a pontot, ahol a legrövidebb úton a bika szívébe döfheti kardját. Akárcsak a muletát, ezt is Pedro Romero nagyapja, Francisco használta először.
Az arénák. A XVIII. században építették meg az első bikaviadalra szánt arénákat: ma már talán meglepő, de épp a tiltás miatt terjedtek el rohamosan. A Habsburgokat váltó új spanyolországi uralkodóház, a francia Bourbonok első királya, V. Fülöp (1700–1746) ugyanis 1723-ban megtiltotta a spanyol nemes uraknak a lovas bikaviadalokat. A népszerűségéből a lakosság körében mit sem vesztő bikaviadalok ekkor főszereplőt váltottak, és a gyalog vívott bikaviadalok terjedtek el – még jobban. 1761-ben előbb a sevillai aréna épült meg, majd 1785-ben a rondai, ahol a bikaviadal szabályait is rögzítették a század utolsó harmadában. III. Károly spanyol király ugyanis 1771-ben a gyalogos viadalokat is be akarta tiltani. Az arénákra egyébként azért is szükség volt, mert az egyre gyakoribb gyalogos viadalokon mind többen vettek részt, és az olykor elszabaduló bikák zűrzavart okoztak. Az országban most az 1914-ben épült barcelonai a harmadik legtöbb nézőt befogadó aréna – 19 582 ülőhellyel –, míg a legnagyobb az 1931-ben megnyitott madridi Las Ventas (23 798). Egyébként nem kell aggódni kihasználtságuk miatt: választási kampány idején gyakran kiadják az arénákat – bármelyik pártnak.
Muleta. A viadal köpenye két színű: rózsaszínű (és nehezebb, négy-hat kilós) az „ismerkedés” és a fárasztás első két szakaszában, az utolsóban, vagyis a harmadikban kisebb, könnyebb, és már vérvörös. A köpeny színe eredetileg fehér volt. A köpenynek azon részébe, ahol a matador fogja, bükkfapálcát varrnak, így adnak tartást neki. A muleta torreádor kívánsága szerint változhat súlyában, méretében és anyagában is. A köpeny egyik legnépszerűbb fogása a Veronika kendője: a matador állva vagy térdelve félfordulattal elvezeti maga mellett a bikát. Pedro Romero nagyapja vezette be a muletát.
Banderilla. A banderilla – zászlócska – az a szigonyban végződő pálca, amit a viadal második szakasza során a gyakorlatilag legvédtelenebb szereplő, a banderillero szúr a bika hájas nyakába, de közel a lapockához. Pepe-Hillo (1754–1801) javaslatára a viadal során a banderillero három párral próbálkozhat, mert nem mindegyik akad meg a bika bőrében. A banderillerók védtelenségük miatt csak bátorságukban, reflexeikben és jó ütemérzékükben bízhatnak, és a matadorokon kívül leggyakrabban ők esnek áldozatul a (gyakran halálos) baleseteknek, ha rosszul számítanak ki egy-egy mozdulatot.
A főszereplő, a bika – toro de lidia. A viadalokon szereplő bikákat emberemlékezet óta az Ibériai-félszigeten élő állatokból válogatják. Legalább három évszázada hét fajtájukat is tudatosan tenyésztik Spanyolországban. A toro de lidia vagy toro bravo megőrizte ősi védelmi ösztöneit, és előreálló nagy szarvai miatt viselkedésében és testfelépítésében is eltér más európai rokonaitól. A viadalokon kétféle bikát küldenek porondra koruk szerint: a kisebb, tehát háromévesnél fiatalabb, legfeljebb négyszáz kilós növendékbikákat (novillos) és a már legalább négyéves, felnőtt bikákat, amelyek súlya legalább ötszáz kiló. (Sobieski Tamás)
