„Pénz bácsi, gyere ki ”

A Hét krajcár Móricz egyik legkönnyedebb, egyben legsötétebb novellája. Hét krajcár kellene szappanra, hogy az édesanya mosni tudjon. Hat krajcárt még csak-csak összeszedegetnek, de a hetedik sehogyan sem jön össze. Végül egy koldus segíti ki őket. Aki nem érzi ennek a helyzetnek az abszurditását, annak nehéz elmagyarázni, mit jelent szegénynek lenni. A címadó versike igazából a csigabiga gyere ki, ég házad ideki aktualizált változata. Nem igazán elegáns Móriczék nyomorával példálózni, de valahogy olyan a helyzet ma, hogy a nyomor és a krőzusi gazdagság itt kavarog a szemünk előtt. Az ember nehezen ismeri be, hogy becsapták, meglopták, mert anynyi tisztességet feltételez egy kormányról, hogy nem tesz ilyet. De bizony tett, és ha hinni lehet az újságoknak, a híreknek, a napi lebukásoknak, akkor csikorog a foga az egyszerű polgárnak. Lassan feldereng az is, hogy megvan az a pénz, ami ezermilliárdokban mérhetően hiányzik, csak előttünk maradt rejtve különös útja. A négyes metró esztelen pocsékolásai, káoszos pénzügyei, a 600 milliárd forintot meghaladó beruházása például annyi pénzt nyelt el, amennyivel egész Budapest felszíni közlekedési gondjait megoldhatták volna. Tiborc és a merániak, s a kérdés, ki melyik csoportba tartozik.
Ma a közéletet nem a szekrényes csontvázak uralják, hanem egész temetők tárulnak ki előttünk. Ebben az országban az elmúlt nyolc év alatt oly mértékű lopás és fosztogatás történt, ami példátlan, vagy legalábbis az egyszerű átlagpolgár számára elképzelhetetlen. Soha nem hallott nevek mellett 40-50-100 milliós végkielégítések, mellényzsebbe mellesleg becsúsztatott százezrek, milliók. Középszerű középvezetők úsztak a milliós fizetésekben, a bélelt nokiás dobozokban, kávépénzben, ruhapénzben, egzotikus külföldi utakban, Audi gépkocsik személyes használatában, offshore pénzekben. Aztán, ha távozni kellett, megmaradt az igazgatósági, felügyelőbizottsági tagság több százezer forinttal, ilyen-olyan kedvezménynyel. Van, aki berendezett lakást kapott, szőnyegeket, bútorokat, számítógépet. Egy mai adat szerint ezeknek a modern kapitalista kádereknek a gyermekei kizárólag nyugati egyetemeken tanulnak feltehetőleg nagy pénzekért. De van itt helikopter, magánrepülő, a volt pénzügyér fiacskája versenyautón száguldozik a megyéjében. És akkor magunkban számolgatunk: hány krajcárból hozta össze a főpolgármester úr a lőrésekkel és bástyákkal bőven ellátott horvát tengerparti üdülőszállóját? És miért, hogy az előzetesben ülő börtönlakók közül többen kapják magas fizetésüket s más egyéb címen húzott jövedelmüket. Miközben elvettek egy havi nyugdíjat, elvettek egy havi fizetést, s miután boldog-boldogtalanhoz hozzávágták a devizahitelt, most fogják a családok ezreit kifektetni a folyamatosan emelkedő részletekkel. Miközben a főtanácsadó egész utcasort vesz meg a Balatonnál, özvegy Szabónénak csak Csintalan Sándor műsora marad, hogy belesírja a kagylóba kevésnél is kevesebb nyugdíját.
A közbeszéd csakis a pénz körül forog. Emberek mennek képletesen egymásnak száz forinttal több nyugdíjért, kérik és követelik a vagyonelkobzásokat mint soványka elégtételt a nélkülözésekért. Biszku Béla hóhéri ténykedése is másodlagossá szűkült, amikor kiderült a 600 ezer forintos nyugdíja. A mai nyugdíjas korosztály – fogadásom van rá – egész dolgos életében nem hallott egyebet a párttitkároktól, mint azt, hogy most egy kicsit rossz lesz, meg kell húzni a nadrágszíjat, de majd a gyerekeitek meg az unokáitok. És most itt vannak a nyugdíjas „gyerekek” és unokák, a helyzet pedig rosszabb, mint volt. A koldustól sem várni egyetlen krajcárt sem, mert feleznek a placcon a „Kaparj Bt.” beltagjával.