Szekeret a kátyúból

Húsz év óta nem tapasztalt, óriási munkát végzett a tavasszal megválasztott parlament a rendkívüli nyári ülésszak néhány hete alatt. Alkotmánymódosítások, törvények, határozatok sokaságát fogadták el az újonnan a T. Házba küldött képviselők, többek között Wittner Mária is. Most, hogy a feszített munka egy időre szünetel, arról kérdeztük az ötvenhatos forradalom emblematikus alakját, milyen különbséget lát a mai és az ezt megelőző két ciklus között, hogyan ítéli meg a magyar társadalom mögött lévő két évtizedet és legsürgetőbb teendőit.

Wittner Mária Budapesten született 1937. június 9-én. Kétévesen a karmelitákhoz került, ott nevelkedett a zárda államosításáig. 1956. október 23-án, a rádió ostroma során csatlakozott a felkelőkhöz. A Corvin közben harcolt, majd a Vajdahunyad utcai csoport tagja volt. November 4-én megsebesült, kórházba került. 1957. július 16-án letartóztatták, és 1958. július 23-án, huszonegy évesen halálra ítélték. Később ítéletét életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták. Tizenhárom évet kellett a „rácsos egyetemen” töltenie. 1970-ben szabadult. A Kádár-rendszerben csak varrónő, majd takarítónő lehetett. 2001. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján hangzott el a parlamentben beszéde, azóta is következetes és határozott antikommunizmusáról nevezetes. A 2006-os és a 2010-es országgyűlési választásokon a Fidesz országos listájáról szerzett parlamenti mandátumot. Kitüntetése: a Magyar Köztársaság nagykeresztje, Katyn-kereszt.

– Hogyan értékeli az előző parlamenti
ciklust?
– Elgondolkodtam a parlamenti eskü szövegén. Miről szólt az előző négy év? Merőben ellentétes szellemű törvényeket hoztak azzal, amire esküt tettek. Olyanokat, amelyek nem a népet szolgálták, hanem a globalizmust. Minden lépésükön lehetett látni, hogy a globalizmus lakájai. Nem érdekelte őket az emberi szenvedés, nem érdekelte őket, hogy gyerekek éheznek, családok élnek reménytelen helyzetben, szegénységbe nyomták bele az országot. Akkor nem beszéltek arról, hogy tönkremegy az ország, amikor szétlopták, amikor a barátoknak osztogatták az uniós támogatások százmillióit. A Gyurcsány-kormány újra a Nemzetközi Valutaalap, az IMF karmai közé vetette hazánkat, ahonnan 1998-ban nagy nehezen sikerült kiszabadulnia. Az oktatást és az egészségügyet tették tönkre, és ezt elnevezték reformnak. Ez az ország halálmenete.
– És milyen a mostani Országgyűlés?
– Most megváltozott minden. Másak a tervek, másak az értékek. Most ki kell húzni a szekeret a kátyúból, és úgy érzem, a Fidesz képes lesz rá. Különösen örülök ennek az újabb négy évnek, már csak azért is, mert még a fülemben cseng a 2004. december 5-e előtti kampány, amelyet az állítólag magyar miniszterelnök folytatott, aki elkövetett minden aljasságot a határon túli magyarokkal szemben. Most a Jóisten megadta nekem azt a lehetőséget és elégtételt, hogy megnyomjam a gombot a parlamentben a kettős állampolgárság megadásáért. Különösen jó érzés volt az is, amikor a trianoni békediktátum 90. évfordulójára a nemzeti összefogásért, összetartozásért szavaztunk. Örülök annak is, hogy 2014-től kevesebb képviselő lesz a parlamentben.
– Hogyan ítéli meg ’56 szellemét annak tudatában, hogy azóta nemzedékek nőttek fel, amelyek kevéssé ismerik valós történetét?
– Sokat gondolkodtam rajta, mikor nem vették el az életemet, de életre ítéltek. Nagyon nehéz volt az út idáig, hiszen az ember ott hordozza a szívében a hazája, nemzete sorsát, és ott van az aggodalom lelkében: mivé lettél, Magyarország? Nekünk ez az egy a hazánk. Nem lehet szabadulni az áldozatok emlékétől. Nem is akarok szabadulni tőle. De gyakran elgondolkozom azon, érdemes volt-e az áldozatuk. Érdemes volt-e azért, hogy újra visszajöjjenek akkori kínzóink, megalázóink, vagy az ő gyermekeik, unokáik? Tudjuk-e tisztelni halottaink emlékét? A mai húszévesek szabadon beszélhetnek, szabadon mehetnek külföldre, járhatnak egyetemre, képviselők, vezetők lehetnek. A Kádár-rendszerben – amelyet, ne feledjük el, az IMF pénzelt! – egyszerűen elintézték az embert: veszélyes a társadalomra. Akkor pedig nincs útlevél, nincs egyetem. A diktatórikus társadalomra veszélyes volt a gondolkodó ember, s különösen veszélyes az, aki még ki is mondta a gondolatait. Nem tudom, eljut-e az ötvenhatos szabadságharcosok áldozathozatalának nagysága a mai fiatalok tudatáig. Mert ha eljut a tudatig, akkor eljut a szívbe és a lélekbe is.
– Lesznek-e példaképek valamikor az ötvenhatos mártírok, akik feláldozták az életüket hazájuk szabadságáért?
– Nem tudom, érdemes volt-e az életüket adni azért, hogy újra visszajöjjenek a kapitalista mezbe öltözött kommunista kísértetek. És egyáltalán: milyenek manapság a példaképek, amikor az a jelszó, hogy valósítsd meg önmagad?! Nem tudom, hova rohan a világ, de egyet tudok: ha nem fordul meg, ha a hitünket nem szerezzük vissza, ha közömbösek maradunk, ha csak a pénzt rajongjuk körül, nem tudjuk megvalósítani önmagunkat hit és Isten nélkül! Az elmúlt gyalázatos évtizedek tűzzel-vassal irtották az emberek hitét, vele együtt az Istent, és nem adtak helyette semmit. Mindig csodálattal néztem a lengyeleket, akiktől nem tudták elvenni a hitet. Pedig a háború után győztesként jutalomból ugyanazt kapták, mint mi vesztesként büntetésül. A szerzetesrendeket náluk nem tudták feloszlatni, és a hitüket nem tudták elvenni tőlük. A KGB 45 pontban összefoglalt irányelveiben benne van, hogyan kell tudatosan, módszeresen gyűlöletet kelteni a rendek ellen, a papok ellen, hogyan kell ellenőrizni a gyóntatószéket, a temetői beszédeket. Ez volt a szocializmus magva. Pedig korábban évszázadokon át az egyházak működtették az iskolákat, kórházakat, árvaházakat. Nekünk pedig vissza kell szereznünk a hitünket, amit a lengyelek el sem vesztettek, mert nem hagyták kiölni magukból. Akkor talán fel tudunk építeni egy egészséges országot. Amíg az a szemlélet uralkodik, hogy kaparj, kurta, neked is jut, addig nem.
– A legutóbbi árvíz ismételten azt bizonyította, hogy tudunk közös erővel fellépni és segíteni a bajbajutottakon.
– Most érzékelhetővé vált az összefogás, mert úgy tűnik, nekünk mindig kell egy csapás, hogy rájöjjünk, nemcsak mi vagyunk, vannak mások is. Egyet soha nem szabad elfelejteni: ma én taposom ki ezt a cipőt, holnap te taposod, holnapután meg a másik. Mindig képesnek kell lennünk, hogy tegyünk egymásért. Mindenkinek az életében van olyan időszak, amikor nagyon nagy szüksége van egy másik ember segítségére. Ami emberi szeretetből fakad, azt akarták a szocializmusban kiölni az emberekből. Ott vannak a példák: miért zárták börtönbe Mindszenty bíborost, Regőczi atyát? Miért verték agyon Brenner János káplánt? Mi volt a bűnük? Az istenszeretet, az emberszeretet, és ha összefoglalom a hasonló eseteket, akkor azt mondhatom, a Kádár-rendszerben a szeretetet büntették. Mindszenty bíboros letette a fogadalmát, szerette a népét, szerette a hazáját. Fizetsége: börtön. Regőczi István atya nagyon szegény családból származott, anyja mosónő volt. Egy szál rózsafüzérrel kiment Belgiumba, és pap lett. Hazajött. A háborúban kibombázott, árván maradt gyerekeket összeszedte, nevelte, élelmet, hajlékot adott nekik. Ez volt a bűne. Brenner Jánost csalárd, sátáni módon elcsalták utolsó kenetet feladni. Vitte az oltáriszentséget, de nem ért oda a haldoklóhoz, mert útközben 32 késszúrással megölték. Kik tették mindezt? Ezeket az embereket kell hatalmas nyugdíjakkal honorálni a mai napig? El kell felejteni, hogy ilyen országban éltünk? Nem. Nem! Erre emlékezni kell, mondjuk el a gyermekeinknek, mondjuk el, ha nem akarjuk, hogy ők is megéljék.
– Apropó: rendezték már a Kádár-rendszer áldozatainak nyugdíját?
– Először arról beszélek, hogy minket, elítélteket hogyan kezeltek a szocializmus idején. Mi nem a társadalom nyakán élősködtünk a börtönben, hanem dolgoztunk. Bérünkből levonták a rabtartást, a társadalombiztosítást. Mikor nyugdíjba mentünk, abba csak a börtönévek utáni időszak számított bele. A Kádár-rendszer áldozatainak még ma is kevesebb a nyugdíjuk, mint a hóhéraiknak. Ha tényleg rendszerváltást akarunk, valakinek el kell kezdenie igazságot tenni. Ez így nem mehet tovább. Az elégedetlenséget tovább fokozza a kiemelt partizánnyugdíj, a kiemelt munkásőrnyugdíj, a jó elvtársnyugdíj, a rezsimet szolgáló miniszterek, az MSZMP KB és PB tagjainak több százezer forintos nyugdíja. Ne merjenek már a parlamentben beszélni azok, akik ezt az igazságtalanságot létrehozták!
– A hetvenes években is sok fiatalt letartóztattak, kicsapták őket az iskolából, egyetemről. Ők is lassan nyugdíjasok, nem kellene kárpótolni őket?
– A Kádár-rendszerben létminimumon éltek, mert akik a rendőrség látókörébe kerültek egy március 15-e vagy bármilyen „politikailag gyanús” ügy után, huszadrangú állampolgárokká váltak. Többnyire segédmunkásként élték le az életüket. Pár százan lehetnek, őket is megilletné a jóvátétel.
– Mi a véleménye az IMF Magyarországnak nyújtott segítségéről?
– Az IMF már a szocialista Magyarországnak is segített 1982 decemberében, aztán 1984 januárjában, majd 1988 májusában, majd 1990. március 14-én, amikor tizenegy nappal voltunk a szabad választások előtt. Magyarországon az IMF kitolta a szocializmus halálmenetét. Ez a magyar nép számára a halált hozó kölcsön. A hitelt a Magyar Köztársaságnak kellett visszafizetnie. Lengyelországnak a hitelezők az adósság túlnyomó részét leírták, elengedték, illetve átütemezték a rendszerváltás hajnalán. Ötvenhatban semleges, független Magyarországot szerettünk volna. Az „elvtársak” száz meg száz igaz ügyért felkelt harcostársunkat kivégezték, börtönbe zárták, és még jobban kiépítették a besúgóhálózatot. És kemény félelmet bocsátottak a társadalomra. Az volt a vezérelvük, hogy mindent kézben kell tartani, mindenre rá kell telepedni. Ezt a rendszert pénzelte az IMF 1982 óta. Aztán pedig pénzelte Gyurcsány szemkilövetős diktatúráját. Elgondolkoztam, hova tartoznak azok az emberek, akik leültek tárgyalni Gyurcsánnyal, Veressel, Simorral az őszödi beszéd után, a 2006. október 23-i szemkilövések, vízágyúzás után. Akik Amerikában élnek, egy szabad, demokratikus országban. A szabad, demokratikus országból a diktatúrákat pénzelik azért, hogy meghosszabbítsák fennállásukat a nép kárára?