Hallottam egy irodalmi estről, amelyre öten mentek el, de közülük kettő a felolvasó – az egyébként többkötetes, országos folyóiratokban publikáló – szerzők hozzátartozója volt. Megkérdeztem néhány nap múlva az előbbieket: nem esett önöknek rosszul, hogy alig jött el valaki? Nem gondoltak arra, hogy jobban meg kellett volna szervezni, ne essen egybe más programokkal, vagy hogy mindenki értesüljön róla, aki eljönne? Azt felelték: nem és nem. Nem esett nekik rosszul, hogy kevesen voltak, és nem bántotta őket az sem, hogy nem tettek meg mindent a lehetséges közönségért, mert az elnyert pályázati pénzt (közpénzt) így is megkapták a felolvasásért.
Ne gondoljuk, hogy a példa egyedülálló. Hosszú évek óta gyakorlat, hogy a kisebb könyvkiadók pályázati pénzből néhány száz példányban kiadják egy-egy nem felkapott, bár többnyire ígéretes vagy kifejezetten tehetséges költő vagy író kötetét, majd a tiszteletpéldányként és recenzens példányként szét nem osztogatott könyvek sorsával már nemigen törődnek. Valahol egy raktárban porosodnak a fel nem bontott könyvcsomagok, esetleg néhány közülük mutatóban látható az Írók Boltjában.
Olyan művészeti gyermekfolyóiratról is tudok, amelynek a megszerkesztését, kinyomtatását finanszírozza az állami támogatás, de a friss újságkötegek egytől egyig egy lakótelepi szobában gyülekeznek, mert a terjesztésre már nincs se pénz, se energia, sem pedig szaktudás.
Akadnak olyan régiós vagy uniós pénzből megvalósított borzasztó fura rendezvények is, máskor építészeti projektek, amelyeken a szervezőknek valahogy nem fontos, hogy minél többen jöjjenek el, vagy hogy a jelenlevők minél többet megtudjanak a nyertes projektről, hanem valami nehezen kifürkészhető okból csak az számít, hogy minél több dicsérő-ismertető jellegű újságcikk és filmes dokumentáció szülessen az eseményekről. (Biztosan van, aki már kitalálta, hogy vajon mi lehet ennek az oka.)
Nem helyes egyértelműen pálcát törni az önbizalmukat, önbecsülésüket és a közösségbe vetett bizalmukat vesztett alkotók, szerkesztők, szervezők felett, bár a fenti praxisban helyenként megjelenik az a kádári reflex is, amely sajátnak tekinti a megszerzett közpénzt, és akaratlagosnak a közösség szolgálatát, vagy cserbenhagyását. Másképp szólva: sokfelé elfolyik, elherdálódik ma a kultúrára fordított pénz úgy, hogy nem éri el a célját, egy-két ember mégis viszonylag jól jár.
Egyelőre ne ítélkezzünk mégse. Mondjuk inkább azt: a helyzet most átmeneti, és sokat javíthat rajta a formálódó Márai-program is. Mondjuk azt, hogy összefogva ki tudjuk hozni egymást és a magyar kultúrát ebből a szakadékból is.

Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség