A művelődésszervezés is alkotás

Elnéptelenedett vidéki művelődési házak, belterjes irodalmi konferenciák és felolvasóestek, életidegen műalkotások és más elszomorító tünetek jelzik: a közösség és a kultúra bajban van Magyarországon. Nem könnyű, de nem is lehetetlen olyan települést és olyan kulturális szervezőt találni, aki az ellenkezőjéről is meggyőzhet minket. Balázs Csilla zsámbéki művelődésszervezővel arról beszélgetünk, mi manapság egy kultúraközvetítő feladata.

Zsámbékon fent, a rakétabázison most is színházi társulatok próbálnak, lejjebb, a romtemplomnál népszerű előadóestek zajlanak. Milyen a kapcsolat a pesti művészek és a helyiek között?
– Már a kezdetekben tapasztalható volt, hogy nyaranta a színházasok megjelenésével megnőtt a vendéglők forgalma, az éttermet is érdemes volt bővíteni a színházi és művészeti fesztivál fellépőinek és közönségének. Sokan kezdtek falusi szállásadással, szobakiadással foglalkozni. A helyiek gyakran segítenek kisebb munkákban, szívesen adnak kölcsön régi bútorokat, használati tárgyakat, ha az előadások díszleteit, kellékeit másképpen nem tudjuk beszerezni.
– Az időnként eléggé elvont vagy különös előadásokat is megnézik a zsámbékiak?
– Van, aki eljön, megnézi a produkciót, sőt arra is akad példa, hogy a helyi népdalkört bevonják a társulatok az előadásba.
– Akad olyan kisváros, ahol az országos programnak sajnos a közelébe sem mennek az ott élők, kizárólag a maguk rendezte eseményeken hajlandók részt venni. Ön szerint mit lehet tenni ilyen helyzetben?
– A zsámbéki nyár rendezvényeit tudatosan úgy alakítjuk ki, hogy mindenki találjon benne kedvére való programot magának. Ugyanez a cél év közben a művelődési házban is. Ma már nem lehet megmondani az embereknek, hogy milyen kulturális programon vegyenek részt. Csak azt tehetjük, hogy segítjük őket a saját kulturális igényeik megismerésében, és annak megtanulásában, miként hozzák létre mindazt, amire vágynak. Az utóbbi évtizedekben alapvetően megváltozott a közművelődés szerkezete. A nyolcvanas évek második feléig, ha egy faluban létrejött egy pávakör, a művelődési ház fizette a buszt, ha énekelni ment, fizette a fellépőruhát, anyagilag biztonságban érezhették magukat a helyi művészeti csoportok. Aztán kezdett elfogyni a közművelődésre szánt központi keret. Egyértelművé vált, hogy ha ezek a körök együtt akarnak maradni, akkor most már maguknak kell a működésükről gondoskodniuk. Kényszer szülte megoldásként egyesületeket hoztunk létre belőlük, amelyek azóta felnőttek, maguk pályáznak, maguk teremtik meg, amire szükségük van. Ezek a közösségek megszervezik a maguk rendezvényeit és megnézik, látogatják egymáséit. Kisebb a szükség és az igény a felülről szervezett programokra.
– A hatalmas hodályok, a szocialista kultúra egykori palotái sokfelé konganak ma már az ürességtől, legfeljebb a használtruha-kereskedők és kuncsaftjaik verik fel néha a csendet a termekben. Lehetséges, hogy vannak olyan falvak, városok, ahol semmit nem érdemes szervezni az embereknek?
– Nem hiszem. Ezen a téren az elmúlt időszakban különböző kulturális események külső szervezése kapcsán az ország településein, sőt határainkon túl is biztató friss tapasztalatokat szereztem. Azt látom, hogy van igény a kultúrára, színházi estekre, versekre, filmvetítésekre, előadásokra, csak a pénz az, amiből nagyon kevés van. A néptelen kultúrházakban az is furcsa, hogy némelyikben meglepően nagy számú apparátus dolgozik. Mi, Zsámbékon a takarítónővel együtt összesen négyen vagyunk, de itt délelőttől késő estig nincs nyugalom, tanfolyamok, szakkörök, estek, kiállítások zajlanak inkább párhuzamosan, mint egymás után.
– És a bugyiárusok?
– Nem sok művelődési ház engedheti meg magának, hogy ne szerezzen pluszjövedelmet a terembérletből. De nálunk ez is úgy zajlik, hogy mire a vásárló eljut a bugyogókig, már megnézett egy képzőművészeti kiállítást.
– Ön eredetileg fazekas. Nem bánja, hogy az alkotást a szervezésre cserélte?
– Mostani munkámat is alkotásként élem meg, kézműves-vásározó múltam pedig segít a döntésekben. Felismerem az autentikus, igényes termékeket, az általam szervezett kirakodóvásárokon pedig nem kérek helypénzt, így többen jönnek el, és jelenlétükkel emelik az esemény színvonalát. A Zsámbék környékén élő művészek, kézművesek és őstermelők egyébként is segítik egymást, szívesen jelennek meg együtt termékeikkel. Erre épül nálunk az úgynevezett stelázsiprogram. A környéken kilenc üzletben tettünk ki festett parasztbútorokat a vasbolttól a négycsillagos szállodáig, s ezek polcain sorakoznak a térség kézműves termékei, lekvárjai, mézei, szörpjei, borai, sajtjai. Ezeket nemcsak a turisták vagy a helyi vásárlók miatt tesszük ki, hanem hogy az itt élők önképébe beépüljön, amit itt együtt látnak.
– Ön a Nyugat-magyarországi Egyetemen végzett nonprofit menedzser szakon. Sok csoporttársa dolgozik ma is kultúraszervezőként?
– Nagyon kevesen. Amire büszke vagyok, hogy az egykori iskolámból volt tanáraim és más intézmények tanárai is ide hozzák a végzősöket tapasztalatot szerezni.
– Azt is megérjük még, hogy az ön által menedzselt Meseiskola működésének titkát is el akarják lesni az áldozatos, sorsszerű feladatokra éhes ifjú kultúraszervezők.
– A Mesés hagyományok, hagyományok meséi elnevezésű meseiskola szervezése életem egyik legszebb kihívása. Átélhetem Emma néni, az egyik utolsó adatközlő mesemondó körül kialakuló új közösség születését, amely az autentikus falusi hagyományok alapján a nagyváros szívében jött létre. Az iskolába járók kezdeményezésére Emma néni romos szülőházának felújítása is elkezdődhet. Balázs Barnabás zeneszerző pedig, a meseiskolai előadások állandó előadója zeneművet komponál a feltámadt, újra eleven mesemondásról, meseteremtésről.