Zsámbékon fent, a rakétabázison most is színházi társulatok próbálnak, lejjebb, a romtemplomnál népszerű előadóestek zajlanak. Milyen a kapcsolat a pesti művészek és a helyiek között?
– Már a kezdetekben tapasztalható volt, hogy nyaranta a színházasok megjelenésével megnőtt a vendéglők forgalma, az éttermet is érdemes volt bővíteni a színházi és művészeti fesztivál fellépőinek és közönségének. Sokan kezdtek falusi szállásadással, szobakiadással foglalkozni. A helyiek gyakran segítenek kisebb munkákban, szívesen adnak kölcsön régi bútorokat, használati tárgyakat, ha az előadások díszleteit, kellékeit másképpen nem tudjuk beszerezni.
– Az időnként eléggé elvont vagy különös előadásokat is megnézik a zsámbékiak?
– Van, aki eljön, megnézi a produkciót, sőt arra is akad példa, hogy a helyi népdalkört bevonják a társulatok az előadásba.
– Akad olyan kisváros, ahol az országos programnak sajnos a közelébe sem mennek az ott élők, kizárólag a maguk rendezte eseményeken hajlandók részt venni. Ön szerint mit lehet tenni ilyen helyzetben?
– A zsámbéki nyár rendezvényeit tudatosan úgy alakítjuk ki, hogy mindenki találjon benne kedvére való programot magának. Ugyanez a cél év közben a művelődési házban is. Ma már nem lehet megmondani az embereknek, hogy milyen kulturális programon vegyenek részt. Csak azt tehetjük, hogy segítjük őket a saját kulturális igényeik megismerésében, és annak megtanulásában, miként hozzák létre mindazt, amire vágynak. Az utóbbi évtizedekben alapvetően megváltozott a közművelődés szerkezete. A nyolcvanas évek második feléig, ha egy faluban létrejött egy pávakör, a művelődési ház fizette a buszt, ha énekelni ment, fizette a fellépőruhát, anyagilag biztonságban érezhették magukat a helyi művészeti csoportok. Aztán kezdett elfogyni a közművelődésre szánt központi keret. Egyértelművé vált, hogy ha ezek a körök együtt akarnak maradni, akkor most már maguknak kell a működésükről gondoskodniuk. Kényszer szülte megoldásként egyesületeket hoztunk létre belőlük, amelyek azóta felnőttek, maguk pályáznak, maguk teremtik meg, amire szükségük van. Ezek a közösségek megszervezik a maguk rendezvényeit és megnézik, látogatják egymáséit. Kisebb a szükség és az igény a felülről szervezett programokra.
– A hatalmas hodályok, a szocialista kultúra egykori palotái sokfelé konganak ma már az ürességtől, legfeljebb a használtruha-kereskedők és kuncsaftjaik verik fel néha a csendet a termekben. Lehetséges, hogy vannak olyan falvak, városok, ahol semmit nem érdemes szervezni az embereknek?
– Nem hiszem. Ezen a téren az elmúlt időszakban különböző kulturális események külső szervezése kapcsán az ország településein, sőt határainkon túl is biztató friss tapasztalatokat szereztem. Azt látom, hogy van igény a kultúrára, színházi estekre, versekre, filmvetítésekre, előadásokra, csak a pénz az, amiből nagyon kevés van. A néptelen kultúrházakban az is furcsa, hogy némelyikben meglepően nagy számú apparátus dolgozik. Mi, Zsámbékon a takarítónővel együtt összesen négyen vagyunk, de itt délelőttől késő estig nincs nyugalom, tanfolyamok, szakkörök, estek, kiállítások zajlanak inkább párhuzamosan, mint egymás után.
– És a bugyiárusok?
– Nem sok művelődési ház engedheti meg magának, hogy ne szerezzen pluszjövedelmet a terembérletből. De nálunk ez is úgy zajlik, hogy mire a vásárló eljut a bugyogókig, már megnézett egy képzőművészeti kiállítást.
– Ön eredetileg fazekas. Nem bánja, hogy az alkotást a szervezésre cserélte?
– Mostani munkámat is alkotásként élem meg, kézműves-vásározó múltam pedig segít a döntésekben. Felismerem az autentikus, igényes termékeket, az általam szervezett kirakodóvásárokon pedig nem kérek helypénzt, így többen jönnek el, és jelenlétükkel emelik az esemény színvonalát. A Zsámbék környékén élő művészek, kézművesek és őstermelők egyébként is segítik egymást, szívesen jelennek meg együtt termékeikkel. Erre épül nálunk az úgynevezett stelázsiprogram. A környéken kilenc üzletben tettünk ki festett parasztbútorokat a vasbolttól a négycsillagos szállodáig, s ezek polcain sorakoznak a térség kézműves termékei, lekvárjai, mézei, szörpjei, borai, sajtjai. Ezeket nemcsak a turisták vagy a helyi vásárlók miatt tesszük ki, hanem hogy az itt élők önképébe beépüljön, amit itt együtt látnak.
– Ön a Nyugat-magyarországi Egyetemen végzett nonprofit menedzser szakon. Sok csoporttársa dolgozik ma is kultúraszervezőként?
– Nagyon kevesen. Amire büszke vagyok, hogy az egykori iskolámból volt tanáraim és más intézmények tanárai is ide hozzák a végzősöket tapasztalatot szerezni.
– Azt is megérjük még, hogy az ön által menedzselt Meseiskola működésének titkát is el akarják lesni az áldozatos, sorsszerű feladatokra éhes ifjú kultúraszervezők.
– A Mesés hagyományok, hagyományok meséi elnevezésű meseiskola szervezése életem egyik legszebb kihívása. Átélhetem Emma néni, az egyik utolsó adatközlő mesemondó körül kialakuló új közösség születését, amely az autentikus falusi hagyományok alapján a nagyváros szívében jött létre. Az iskolába járók kezdeményezésére Emma néni romos szülőházának felújítása is elkezdődhet. Balázs Barnabás zeneszerző pedig, a meseiskolai előadások állandó előadója zeneművet komponál a feltámadt, újra eleven mesemondásról, meseteremtésről.
origo.hu
Kiderült, hogy mikor jön végre az igazi nyár!
