A szájharmonika alkímiája

Húszas évek, Amerika. New York, Chicago. Kormos, gépzsírszagú vagonokban halomra hányt embertömegek iszkolnak a múlt elől valahova, mindegy, hova, csak a semminél arasznyit jobb legyen. Tiszta lap. A kocsmákból dől a tömény szeszszag, az európai szakadárok egymásba meg a mámorba kapaszkodnak, közben alkonyattól pirkadatig szól a szépreményű sehonnaiak vigasza, a blues.
Ide ránt hangulatilag, aztán lendít is tovább a Gödör klub fülledtségében az ország legjobb bluesszájharmonikása, Pribojszki Mátyás, az új koncertlemez bemutatóján rögtön emberes pofonnal, ha úgy tetszik. A „leg” nem előleg, nem is ítélet. Pribojszkin kívül aligha vitatkozna vele bárki, legyen akár laikus bluesrajongó vagy szakmabeli.
Néha keményen reszel, mint egy rongyosra hallgatott Sony Williams-bakelit, máskor hömpölyög a zenekarral, hengerel, mint Stevie Ray Vaughn, vagy a brit bluesördög, Ian Siegal. A szájharmonika a basszusgitárral (Kepes Róbert), a zongorával (Kovács Erik), a dobbal (Molnár Dániel), a gitárszólóval (Szász Ferenc) egyszerre felesel, ő meg csak áll középen, s mint valami meghódításra váró nőt, úgy édesgeti magához szólóról szólóra a szájharmonikát. Szenvedély, intimitás, csipetnyi líra. Szalonképes erotika.
Ő maga mesélte egyszer egy interjúban, a bluest el sem tudja képzelni máshogy, mint a hangszerrel való tökéletes egyesülést. Enélkül egyszerűen nem működik. Számít az anyag, a rászorító kéz, a száj, a fogak formája, íve, a zenész hangulata, technikai tudása; szinte kémia, szerelmi alkímia ez is. Nincs két szájharmonikás, aki ugyanúgy fújná el a legegyszerűbb skálát. Neki el lehet hinni.
Olcsó kínai bóvli hangszerekkel kezdte, tucatot is elfogyasztott belőlük, mire megtanulta – saját bevallása szerint – a legfontosabbat. Mellékzöngék nélkül egyetlen hangot kristálytisztán megszólaltatni. Évekig nyűtte, csiszolgatta, finomítgatta, amit leginkább bakelitekről kapirgált össze magának – autodidakta létére huszonhárom évesen már a legmagasabb szintű minősítést érte el Németországban, a trossingeni szájharmonika-világbajnokságon. A következő alkalommal már zsűritagnak hívták vissza ugyanoda. Ha ráolvassák az érdemeit, csípőből hárítja. Nem a díjakért, a vállon veregetésért csinálja, mondja. Macedóniától Lappföldön át Gyergyószárhegyig körbeturnézta a fél világot, írt könyvet a szájharmonikázásról, sőt bele mert vágni még a fesztiválszervezésbe is. A szájharmonikások neki köszönhetően évek óta Budapesten is tartanak seregszemlét.
Hiperaktív alkotó egyéniség betyárzsánerrel. Mert hát ami az egészben a legszebb, s az ember a fények, a körítés, a bel-pesti miliő ellenére is érzi, Pribojszki Mátyás megmaradt annak a békéscsabai szerény amatőrnek, aki bő hét éve a kaland, az inspiráció kedvéért a fővárosba költözött, hátha itt is megállja a helyét. Az első néhány koncert olyan jól szólt, hogy mára sokan keresik a kegyeit. Pribojszki a vidéki tehetségek esélytelenségéről szóló sztereotípián túl még legalább egy frázist felülír. Ha a blues rádióba nem való rétegműfaj, nem tudom, miért dúdolom a koncert óta folyamatosan a Marie, Marie-t.
(Pribojszki Mátyás Band; Boogie on the ship lemezbemutató koncert. Gödör klub, augusztus 26.)