Amikor felmordul a föld mélye

Egészen a rendszerváltozás hajnaláig a szénbányászat a magyar bányaipar legfontosabb ágazatának számított. Az 1980-as évekig a szénkitermelés meghatározó szerepet játszott az ország energetikai ellátásában, ami miatt a szocialista rendszer pártállami évtizedeiben a bányásztársadalom mint a „munkásosztály élcsapata" privilegizált helyzetet élvezett más társadalmi rétegekhez képest. A több száz méter mélyen a föld alatt, rendkívül kemény körülmények között végzett fizikai munka nemcsak roppant fárasztó, hanem fokozottan veszélyes tevékenység volt. Ez utóbbit a XX. század néhány súlyos és rengeteg áldozatot követelő magyarországi bányaszerencsétlensége is jól példázza. 

Fotó: 24 Óra/Zantleitner Ingrid

A trianoni Magyarország két legjelentősebb bányavidéke a mecseki–komlói, illetve a tatabányai–dorogi–oroszlányi szénmedence volt. A Mecsek mélye rejtette az ország egyetlen magas fűtőértékű jura időszaki feketekőszén-készletét, míg a tatabányai–dorogi szénmedencében az eocén korból származó barnakőszenet fejtették. Noha a bányageológusok a veszélyes sújtólégrobbanás szempontjából egyértelműen a mecseki szénmedencét tekintették a legnagyobb kockázatúnak a hazai szénmezők közül, ennek ellenére az ország legsúlyosabb bányaszerencsétlenségei mégis a tatabányai szénmedence területén következtek be. 

Sújtólég az aknában

Magyarország legtöbb halálos áldozattal járó bányakatasztrófája 1950. december 30-án történt a tatabányai XII. számú Rehling Konrád-aknában. Aznap késő este 113 vájár szállt alá az éjszakai műszak felvételére. A Rákosi-éra túlfeszített nehézipar-fejlesztési politikája miatt ekkoriban a szénbányákban három műszakban és a nap 24 órájában folyt a szén kitermelése. Nem sokkal éjfél előtt, 23 óra 20 perckor hatalmas detonáció rázta meg az aknát. A robbanás központja a 928-as járatban volt, amelynek erejét jól példázza, hogy a detonáció a bánya területén szétzúzta a légvezetékekre beépített légzáró ajtókat, így az egész akna légellátás nélkül maradt. Ennek volt betudható, hogy a robbanás centrumától távolabb dolgozó bányászok közül is sokan megfulladtak. Az óriási erejű sújtólégrobbanást másodlagos szénporrobbanások sorozat követte, a szerencsétlenségben összesen 81 bányász vesztette életét. Harminckét sérült a mélyben beomlott járatban rekedt, akiknek azonnal elkezdték a kimentését és végül valamennyiüket sikerült a felszínre hozni. A szerencsétlenség okait feltáró vizsgálat megállapítása szerint a 928-as vágatban a műszakvezető a bányabiztonsági szabályzatban írtak ellenére paxittal való robbantást rendelt el, holott a sújtólégrobbanás-veszélyes járatokban csak a sújtólégbiztos nitrocertusit robbanóanyaggal lehetett volna elvégezni a műveletet. A tatabányai XII. Rehling Konrád-akna pedig a metánrobbanás nagyobb kockázata miatt a fokozottan veszélyes munkahelyek közé volt besorolva. A 928-as járat közvetlen közelében állt egy beomlasztott, vagyis korábban már feltárt és kivájt bányaüreg amiben a szakértők becslése szerint mintegy 200-300 köbméter metángáz halmozódhatott fel. A szakszerűtlen művelet miatt a metán kiszabadult és berobbant, amit másodlagos szénporrobbanások követtek. A tragikus katasztrófában az is szerepet játszhatott, hogy a 928-as járatot nem szellőztették ki megfelelően. A tatabányai XII-es aknában bekövetkezett katasztrófa emlékére december 30-át később a bányász hősök emléknapjává nyilvánították. 

Halálos füst tört be a járatba 

A XX. század második legtöbb halálos áldozatát követelő bányaszerencsétlensége még az első világháború kitörését megelőző években, 1909. január 14-én következett be az Ajka melletti csingervölgyi bánya Ármin-tárnájában. A századforduló idején Ajka fellendülésében komoly szerepet játszott a város határában feltárt barnakőszénvagyon. Ebben az időben a környék számos szénbányájában folyt a barnaszén fejtése, köztük a  Csingervölgyben építette és Reithmüller Ármin bányaigazgatóról elnevezett Ármin-aknában is. Az eredetileg 128 méter mély aknát 1900-ban kezdték el tovább mélyíteni a nagyobb mélységben húzódó barnakőszén rétegek feltárása céljából. Az 1909. január 14-i reggeli műszakban 259 bányász szállt alá az Ármin-aknába, hogy felvegye a munkát. Nyolcvan méter mélyen, a légaknában az egyik technikus éppen a szellőztetőgép olajozását végezte, amikor a gép kigyulladt. A gépkezelő ekkor leállította a berendezést, hogy megakadályozza a tűz tovaterjedését, mivel azt gondolta, hogyha a szellőztetőgép motorját leállítja, úgy a tűz is – olajutánpótlás hiányában – ki fog aludni. 

De nem az történt, amire a technikus számított, mert a szellőztetőgép leállítása után sűrű füst keletkezett, a légáramlás pedig megfordult és az Ármin-aknát kezdte elárasztani a fullasztó füst.

 A mélyben dolgozó bányászok eleinte nem mérték fel, hogy mekkora veszélybe kerültek, ezért csak lassan kezdetek szállingózni az akna felvonója felé. Eleinte még rendezetten ment a bányászok felszínre vitele, de az egyre fullasztóbbá váló füstben megbomlott a fegyelem, és a kitört pánikban az emberek egymást taposva igyekeztek elérni a felvonót. Sokan a füstmérgezéstől ájultan estek össze, majd rövidesen a világítás is megszűnt, ami tovább fokozta a pánikot. És ha mindez még nem lett volna elég, hirtelen a felvonó is felmondta a szolgálatot. A nyolc ember befogadására alkalmas felvonókasba tizenegy, pánikba esett bányász préselte be magát, és amikor a felvonó elindult, egyiküknek a karja, másikuknak pedig a feje szorult be a felvonókosár és az állványzat közé, ami így 30 méteres mélységben elmozdíthatatlanul megrekedt. A mélyben ragadt bányászok közül 55 ember halt szörnyet részben füstmérgezés, részben pedig amiatt, hogy a tolongásban halálra taposták őket. A tragikus eset után az Ármin-tárna az 1960-ban történt bezárásáig még több mint fél évszázadon át üzemelt. 

Hat bányász még ma is odalent alussza örök álmát 

A legsúlyosabb magyarországi bányabalesetek közül ugyancsak a tatabányai szénmedence területéhez fűződik az a tragikus szerencsétlenség  is, ami 1978. február február 16-án a Tatabányai Szénbányák Vállalat XII/a aknaüzemében, az úgynevezett Vadorzó-aknában sújtólégrobbanás miatt következett be, és amelyben 26 bányász vesztette életét. A robbanás a délelőtti műszak alatt történt, amikor a bányaüzem területén összesen 219 fő dolgozott, közülük a sújtólégrobbanással érintett frontfejtésben huszonketten. A robbanás kora délután 12 óra 40 perckor következett be. A detonáció miatt 17 bányász vesztette életét, 19-en megsérültek, kilenc vájárnak pedig nyoma veszett. A riasztott bányamentők nagy erők bevetésével azonnal megkezdték a mélyben rekedt emberek kimentését. A sújtólégrobbanással érintett tárnaszakaszból még aznap sikerült tizenkilenc bányászt kimenteni, akik közül tizennégyen tartós kórházi ápolásra szorultak. 

Másnapra összesen tizenhét holttestet hoztak fel a mélyből a bányamentők, akik megkettőzött erővel folytatták az omlás alatt rekedt bányászok felkutatását.

 Ekkor még mindenki abban reménykedett, hogy a kilenc eltűnt bányász életben lehet és komoly esély látszott a megmentésükre is. A reménykedést azonban hamarosan felváltotta a fájó kételkedés, miután február 21-én napnyugtáig három eltűnt bányász holttestét szabadították ki az omladék alól. Az orvos szakértői vizsgálat megállapította, hogy az omlás alá szorult bányászok közül ketten megfulladtak, egyiküket pedig agyonnyomta a leszakadó szénfal. Ahogy teltek-múltak a napok, úgy vált egyre valószínűtlenebbé a beomlott tárnában rekedt hat bányász túlélésének az esélye is. Február 26-án feladták a további keresést, mert az összeomlott tárnában a bányamentők is közvetlen életveszélynek tették volna ki magukat a további kutatás folytatásával. Hat bányász holtteste így sohasem került elő; földi maradványaik mind a mai napig  ott nyugszanak a Vadorzó-akna mélyén. Csak kevesen tudják, hogy a híres tatabányai Turul-emlékműtől alig 10-15 perces sétával elérhető Raizinger-kilátó is az 1978 februárjában történt szomorú katasztrófa mementója. A napjainkban kilátóként használt acélszerkezetes torony egykor ugyanis a XII/a akna felvonójaként üzemelt. A tragédia után a felvonót leszerelték és 1980-ban  kilátótoronyként állították fel a Turul-emlékmű közelében. 

Borítókép: Emlékezők koszorúi a tatabányai emlékhelyen (Fotó: Zantleitner Ingrid ZI Komárom-Esztergom Megyei 24 Óra)