Amikor felmordul a föld mélye

Egészen a rendszerváltozás hajnaláig a szénbányászat a magyar bányaipar legfontosabb ágazatának számított. Az 1980-as évekig a szénkitermelés meghatározó szerepet játszott az ország energetikai ellátásában, ami miatt a szocialista rendszer pártállami évtizedeiben a bányásztársadalom mint a „munkásosztály élcsapata" privilegizált helyzetet élvezett más társadalmi rétegekhez képest. A több száz méter mélyen a föld alatt, rendkívül kemény körülmények között végzett fizikai munka nemcsak roppant fárasztó, hanem fokozottan veszélyes tevékenység volt. Ez utóbbit a XX. század néhány súlyos és rengeteg áldozatot követelő magyarországi bányaszerencsétlensége is jól példázza. 

Fotó: 24 Óra/Zantleitner Ingrid

Halálos füst tört be a járatba 

A XX. század második legtöbb halálos áldozatát követelő bányaszerencsétlensége még az első világháború kitörését megelőző években, 1909. január 14-én következett be az Ajka melletti csingervölgyi bánya Ármin-tárnájában. A századforduló idején Ajka fellendülésében komoly szerepet játszott a város határában feltárt barnakőszénvagyon. Ebben az időben a környék számos szénbányájában folyt a barnaszén fejtése, köztük a  Csingervölgyben építette és Reithmüller Ármin bányaigazgatóról elnevezett Ármin-aknában is. Az eredetileg 128 méter mély aknát 1900-ban kezdték el tovább mélyíteni a nagyobb mélységben húzódó barnakőszén rétegek feltárása céljából. Az 1909. január 14-i reggeli műszakban 259 bányász szállt alá az Ármin-aknába, hogy felvegye a munkát. Nyolcvan méter mélyen, a légaknában az egyik technikus éppen a szellőztetőgép olajozását végezte, amikor a gép kigyulladt. A gépkezelő ekkor leállította a berendezést, hogy megakadályozza a tűz tovaterjedését, mivel azt gondolta, hogyha a szellőztetőgép motorját leállítja, úgy a tűz is – olajutánpótlás hiányában – ki fog aludni. 

De nem az történt, amire a technikus számított, mert a szellőztetőgép leállítása után sűrű füst keletkezett, a légáramlás pedig megfordult és az Ármin-aknát kezdte elárasztani a fullasztó füst.

 A mélyben dolgozó bányászok eleinte nem mérték fel, hogy mekkora veszélybe kerültek, ezért csak lassan kezdetek szállingózni az akna felvonója felé. Eleinte még rendezetten ment a bányászok felszínre vitele, de az egyre fullasztóbbá váló füstben megbomlott a fegyelem, és a kitört pánikban az emberek egymást taposva igyekeztek elérni a felvonót. Sokan a füstmérgezéstől ájultan estek össze, majd rövidesen a világítás is megszűnt, ami tovább fokozta a pánikot. És ha mindez még nem lett volna elég, hirtelen a felvonó is felmondta a szolgálatot. A nyolc ember befogadására alkalmas felvonókasba tizenegy, pánikba esett bányász préselte be magát, és amikor a felvonó elindult, egyiküknek a karja, másikuknak pedig a feje szorult be a felvonókosár és az állványzat közé, ami így 30 méteres mélységben elmozdíthatatlanul megrekedt. A mélyben ragadt bányászok közül 55 ember halt szörnyet részben füstmérgezés, részben pedig amiatt, hogy a tolongásban halálra taposták őket. A tragikus eset után az Ármin-tárna az 1960-ban történt bezárásáig még több mint fél évszázadon át üzemelt. 

Hat bányász még ma is odalent alussza örök álmát 

A legsúlyosabb magyarországi bányabalesetek közül ugyancsak a tatabányai szénmedence területéhez fűződik az a tragikus szerencsétlenség  is, ami 1978. február február 16-án a Tatabányai Szénbányák Vállalat XII/a aknaüzemében, az úgynevezett Vadorzó-aknában sújtólégrobbanás miatt következett be, és amelyben 26 bányász vesztette életét. A robbanás a délelőtti műszak alatt történt, amikor a bányaüzem területén összesen 219 fő dolgozott, közülük a sújtólégrobbanással érintett frontfejtésben huszonketten. A robbanás kora délután 12 óra 40 perckor következett be. A detonáció miatt 17 bányász vesztette életét, 19-en megsérültek, kilenc vájárnak pedig nyoma veszett. A riasztott bányamentők nagy erők bevetésével azonnal megkezdték a mélyben rekedt emberek kimentését. A sújtólégrobbanással érintett tárnaszakaszból még aznap sikerült tizenkilenc bányászt kimenteni, akik közül tizennégyen tartós kórházi ápolásra szorultak. 

Másnapra összesen tizenhét holttestet hoztak fel a mélyből a bányamentők, akik megkettőzött erővel folytatták az omlás alatt rekedt bányászok felkutatását.

 Ekkor még mindenki abban reménykedett, hogy a kilenc eltűnt bányász életben lehet és komoly esély látszott a megmentésükre is. A reménykedést azonban hamarosan felváltotta a fájó kételkedés, miután február 21-én napnyugtáig három eltűnt bányász holttestét szabadították ki az omladék alól. Az orvos szakértői vizsgálat megállapította, hogy az omlás alá szorult bányászok közül ketten megfulladtak, egyiküket pedig agyonnyomta a leszakadó szénfal. Ahogy teltek-múltak a napok, úgy vált egyre valószínűtlenebbé a beomlott tárnában rekedt hat bányász túlélésének az esélye is. Február 26-án feladták a további keresést, mert az összeomlott tárnában a bányamentők is közvetlen életveszélynek tették volna ki magukat a további kutatás folytatásával. Hat bányász holtteste így sohasem került elő; földi maradványaik mind a mai napig  ott nyugszanak a Vadorzó-akna mélyén. Csak kevesen tudják, hogy a híres tatabányai Turul-emlékműtől alig 10-15 perces sétával elérhető Raizinger-kilátó is az 1978 februárjában történt szomorú katasztrófa mementója. A napjainkban kilátóként használt acélszerkezetes torony egykor ugyanis a XII/a akna felvonójaként üzemelt. A tragédia után a felvonót leszerelték és 1980-ban  kilátótoronyként állították fel a Turul-emlékmű közelében. 

Borítókép: Emlékezők koszorúi a tatabányai emlékhelyen (Fotó: Zantleitner Ingrid ZI Komárom-Esztergom Megyei 24 Óra)