Mozgalmas nyárvégét élt át 1991-ben az agonizáló Szovjetunió. Augusztus 19-én, egy nappal azelőtt, hogy az állam tagköztársaságai aláírták volna a birodalom egyben tartását szolgáló megállapodást, a hadsereg néhány aggastyán tábornoka őrizetbe vette Mihail Gorbacsovot, a Szovjetunió elnökét, és megpróbálta rábeszélni, hogy „a nemzeti katasztrófa elkerülése érdekében” mondjon le, s adja át a hatalmat Gennagyij Janajev alelnöknek. Gorbacsov persze beintett, mire a megszeppent ötletgazdák némi tipródás után megpróbáltak lelépni, de ez sem sikerült nekik. Három napig tartott a hamvába holt bohózat.

A kommunista terrorállam zárójeleneteire végül decemberben került sor, karácsony első napján Gorbacsov önként lemondott, másnap feloszlott a duma, szilveszter napján pedig a Szovjetunió.

Míg odaát meg akarták állítani az idő kerekét, mi idehaza – éppen két évvel korábban, 1989. augusztus 19-én – felgyorsítottuk. Igaz, a sopronpusztai Páneurópai piknik szervezői nem gondolták, hogy egy világtörténelmi eseményhez adják a nevüket. Amikor a határ magyar oldalánál gyülekező ünneplők között felbukkantak a hetek-hónapok óta nálunk „nyaraló” keletnémet turisták, már sejteni lehetett: valami történni fog. Történt is. Még el sem kezdődött a tervezett rövid határnyitás, a tömegből kiszakadó németek százai valósággal átzúdultak a „halálsávon” Ausztria felé. Több volt ez, mint határincidens – sokan innen számolják a közelgő teljes határnyitást, a berlini fal leomlását, a német egyesítést, az új Európát.

Akkor még nem voltunk „nácik”, a vállunkat veregette a Nyugat.