Régi tapasztalatot fogalmaz meg egy helyütt Pécsi Györgyi irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Eszerint nem csak a szocialista-kommunista írók rostálódtak ki az eltelt évtizedek során, egyre több alkotás kerül a garatba, és (az időben távolodva) egyre kevesebb marad fenn a személyes meg a kulturális emlékezet rostáján.
Mint írja:
„Kányádi Sándor szokta mondani, hogy nagyon óvatosan bánjunk a kortársak magasztalásával; a kortársak talán óriási hegynek látnak egy életművet, aztán eltelik 20-50-100 év, és kiderül, hogy ami korábban hegycsúcsnak látszott, az csak egy aprócska domb, vagy még az se.”
Milyen igaz.
A szerző említésének az ad aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában nemrég jelent meg Soha mások ellen – Olvasópróbák című legújabb kötete, amelyben Pécsi Györgyi különféle műfajok felhasználásával tekinti át – nem először – a határon túli kortárs magyar irodalmat. Az esszébe hajló tanulmányokban figyelmet kapnak a jelenkori romániai, szlovákiai és szerbiai magyarság dilemmái, válaszkeresései.
Kutakodásaiban a szerző arra a felismerésre jut: habár a diktatúrák elmúltak, a nemzetiségi, kisebbségi magyarság megmaradásának kérdése ma is eleven témája irodalmunknak; fontos lenne újra írni a huszadik század magyar irodalmának a történetét, fölszámolni a határon túli irodalmak „csatolmány” jellegét és minősítését. Hiszen immár szabad az út Budapest felé is meg a nagyvilágba is, s a fizikai határok megszűnésével a szellemi határok is eltűnnek, lassan természetessé vált, hogy bárki bárhol publikálhat, megjelenhet, s végre integrálódhat a magyar irodalom.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels.com)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!