Demokritus – Utolsó kívánság

Ezt a történetet még 1864 őszén, a Bakony vadregényes bércei között jegyeztem fel, így aztán biztosan igaz. Kereken egy esztendeig hajszoltak a zsandárok egy Derengő nevű hírhedt betyárt, aki már régóta sanyargatta az úton járókat, de néhány gyilkosság is száradt a lelkén. Végül Zirc közelében, a Csincsér-majorban fogták el a szeretőjénél, éppen fadézsában fürdött. Tíz napra rá halálra ítélték. A kivégzés hajnalán megkapta a reggelijét, zabkenyeret, szalonnát, kancsó bort. A Falökő nevű porkoláb megmondta neki, lehet még egy utolsó kívánsága, mielőtt az akasztófához kísérik, mert ez őt is megilleti. Jól van, mondta Derengő, majd gondolkodik, mi legyen az. Egy óra múlva aztán jöttek érte, kérdezték, mit gondolt ki utolsó kívánságnak, de nincs gatyázás, sietni kell, az imént jött meg a hóhér, éppen csak felhúzza Derengőt, aztán siet is tovább, Veszprémbe, ahol egy sírfosztogató fejét kell lecsapnia. Derengőnek fülig ért a szája, ennyit szólt foghegyről: engedjenek szabadon, ez az utolsó kívánságom! Nagyot néztek erre a porkolábok. Vakarta a fejét Falökő is. Híjj, a subickos rézangyalát, mit képzelsz, te rongyos bugris! Derengő csak a vállát rángatta, neki bizony ez az utolsó kívánsága. Könyörögtek Derengőnek, ne nehezítse a helyzetét, kérjen inkább pálinkát vagy feslett fehérnépet is, ha enyelegni akar. A betyár azonban ragaszkodott a szabadon engedéséhez. Most aztán mi legyen? A porkolábok üzentek a parancsnoknak, az szaladt is mindjárt, egyenesen a kocsmából. Addigra már a hóhér is a cellában idegeskedett, megpróbálta Derengőt jobb belátásra bírni. Megígérte neki, hogy olyan finoman akasztja fel, mint a májusi virágzás, csak kívánjon valami mást. Derengő erre a lába elé köpött. A parancsnok szabódott, mert ki fog ezután hinni a hatóságnak, ha semmibe veszik a halálra ítélt utolsó kívánságát? Azért kell gyorsan felakasztani, akkor senki nem tudja meg! – okoskodott a hóhér, de még a porkolábok is rálegyintettek, az nem tisztesség, mert az utolsó kívánság mindenkinek jár, akármilyen elvetemült haramia.
Végül azt eszelték ki, hogy pénzt ajánlanak Derengőnek. Tíz aranyat ígértek, ha mást kíván. Nem állt rá. Felemelték tizenötre. Aztán húszra, huszonötre. De még a harminc arany se kellett a betyárnak, azt kérdezte, mit kezdjen az arannyal, amikor egy óra múlva holtan vágják le a kötélről. Bizony, az már igaz, bólogattak a többiek. A parancsnok azzal próbálta Derengőt puhítani, ha megváltoztatja az utolsó kívánságát, kap egy házat, hozzá fél hold földet, új életet kezdhet. Ezt már csakugyan nem lehet visszautasítani! – rikkantotta Falökő. Azt csak hiszi kend! – rikkantotta vissza Derengő. Kijelentette, hogy neki se tanya, se föld nem kell, a szabadságot választja. A hóhér azon a nézeten volt, hogy akkor járnak jól, ha addig verik a veséjét, amíg nem lesz ereje utolsót kívánni. A többiek erről hallani se akartak, mondván, deres nincs az ítéletben, csak akasztás. Süket marhák! – legyintett a hóhér. Lóra ült, otthagyta őket. Aztán a Somlyó alatt haramiák ütöttek rajta, kifosztották, varjútollat tűztek az ülepébe, de ez most nem tartozik ide.
Végül azt okoskodták ki, hogy papírt írnak, amelyben Derengő elismeri, hogy az ítélet betűje szerint őt felakasztották. Ha aláírja, mehet, amerre lát. Azon már ne múljék! Odakörmölt két ikszet, és már ott se volt. De nem fért a bőrében! Harmadnap Kádárta határában kirabolta a postakocsit, azonban a Kokas hegynél még melegében elfogták. Hiába bizonygatta, hogy ő nem tehette, hiszen előző nap kivégezték, visszavitték Zircre. Ott aztán a parancsnok mindennek lehordta a perzekutorokat, amiért akasztott embert hoznak neki. Még a helyet is megmutatta a bitó mögött, ahová Derengőt elkaparták. Ezek persze megszégyenülve eloldalogtak. A parancsnok roppant büszke volt magára, hogy ilyen szépen elrendezte a kényes ügyet. Még egy pohár borra is meghívta Derengőt, mielőtt útjára bocsátotta.