Sűrű és sokrétű a programja mostanában. Győzi a munkát?
– Győzöm. Bár néha lázadozom, hogy miért nincs két nap pihenőm, de alapvetően ebben a bolondokházában érzem jól magam. Aztán rájövök, hogy ebben szocializálódtam, így kell élnem.
– Szülőhelyén, az erdélyi Marosvásárhelyen reményteli tornásztehetségként tartották számon. Választania kellett a sport és a zenei pálya között?
– Gyerekként sok minden érdekelt, legkevésbé a zene, inkább a mozgás határozta meg korai éveimet. A tornasport rövid életpálya. Ezen belül az élsportoló már húszévesen aggastyánnak számít, emiatt én is abbahagytam. Maradt a budapesti testnevelési főiskolai diploma, melyet azonban nem kamatoztattam, nem sokáig tanítottam. Kamasz lányként, tizenhat-tizenhét évesen fordultam a zene irányába. Sűrű edzésbeosztásaim miatt nemigen jutott időm másra, de hirtelen kinyílt a világ előttem. A felettem járó végzős osztállyal közösen jártunk kirándulni, koncertekre, rövidesen felfedeztem a kint tiltott gyümölcsnek számító magyar rockzenét. Társaim akkoriban hívták fel a figyelmemet furcsa beszédhangomra, és biztattak az éneklésre. Első komolyabb fellépésem, az Autóstop zenekarral, édesanyám munkahelyén megtartott vállalati rendezvényen volt: Koncz Zsuzsa Kertész leszek című dalát énekeltem el velük.
– Kiktől tanult pályája kezdetén?
– Társaságon belül hamar kiderült, ki melyik fanklubba tartozik, érdekes módon én „eastes” és „eddás” lettem! Egyik nagy példaképem Tina Turner volt. Amikor édesanyám második házassága révén áttelepültünk az anyaországba, egy énektanárnő, Mami – Szendrő Mária – révén bekerültem az Országos Szórakoztató Zenei Központ stúdiónövendékei közé. Itt talált rám az Ungár-zenekar, velük kezdtem vendéglátózni a Lidóban. Rockszínpadi debütációm a Rózsaszín Bombázókkal történt, ugyanakkor A költő visszatér című Kormorán-rockoperában Leövey Klárát alakíthattam.
– Hogyan fedezte fel színészi képességeit?
– A költő visszatér már megérintett. Egy évvel később az István, a királyban játszottam, ez után keresett meg Mikó István, hogy volna-e kedvem a színházhoz. Persze hogy volt: Mindhalálig Beatles, Sakk, A kölyök, majd 1995-től a Soproni Petőfi Színház, amelynek 2006-tól örökös tagja vagyok. 1988-tól énekesi pályám párhuzamosan futott a színházzal, ahol a rockopera, musical mellett prózai darabokban kaptam szerepeket.
– Többféle stílust, zenekart kipróbált már. Mi alapján dönti el, hogy kivel közösködik a színpadon, milyen produkcióhoz adja a nevét?
– Két dolog a döntő: ki hív, és mire? Vendégként ott voltam a Ghymes színpadán, amely érdekes kirándulásként jött az életembe. Ebben a világzenei, népzenei kötődésű stílusban eddig még nem kalandoztam, kicsit tartottam is tőle. Magam is meglepődtem, hogy mennyire passzol a hangomhoz, és mennyire képes voltam azonosulni vele. Mert közösek a gyökereink, s erre ők is ráéreztek. Ugyanez érvényes a musicalre is – melyet ugyanúgy szeretek –, s nehezen jön össze alapvetően rockos beállítottságommal. Egy rockkoncerten magamat adom, ott én vagyok. Nem úgy, mint a színházban, amely arról szól, hogy az ember belebújik bizonyos figurákba. Fontos, hogy a produkció színvonalas legyen, és olyan lelki közösséget érezzek vele, hogy azt jól meg tudjam csinálni. Tudni kell, mi fér bele a művészi szabadságba.
– Annak dacára, hogy néhány díjat besöpört az elmúlt huszonöt év során, nem érzi igazságtalannak, hogy csak mostanában kezdik Keresztes Ildikót a megfelelő helyen kezelni?
– Nem mindenki húszévesen futja a legjobb köreit. Amikor kezdtem, még nem terjedt el a médiaszereplés oly mértékben, hogy hétfőről keddre ismertté válhasson valaki. Vannak koravén előadók, akik fiatalon előrébb járnak, ők negyven-negyvenöt éves korukra valószínűleg kiégnek. Én emberként és előadóként egyaránt későn érő típus vagyok. Most érkeztem legkreatívabb, legérettebb korszakomba. Említettem Tina Turnert: sikeres énekesnő volt húsz-harminc évesen is, de a szakadék utáni igazi áttörés úgy negyvenévesen következett be nála. A Privat Dancer lemezével lett igazán világsztár, amikor már túl volt a negyvenen. Panaszra nincs okom, hiszen 1985 óta énekesnőként keresem a kenyerem. Az első, a Nem tudod elvenni a kedvem című szólóalbumomon található dal, a Nem a miénk az ég hozta el a sikert számomra, bár tíz évet késett a lemez; ha előbb jelenik meg, sokkal nagyobb durranás lett volna.
– Viszont az utóbbi időkben kiadott albumai sorra bearanyozódtak. Mi a mostani siker titka?
– A Minden, ami szép volt album megjelenése óta tart a felfokozott érdeklődés, bár addig sem voltam elhanyagolva. Hogy a kiadó részéről mennyire volt tudatos vagy véletlen, hogy készítsünk feldolgozáslemezt, nem tudom. Mindenesetre nem állnak messze tőlem ezek a dalok, hiszen Erdélyben Koncz Zsuzsán, Kovács Katin, Cserháti Zsuzsán nőttem fel.
– Miért énekelte lemezre Máté Péter Hazám című dalát?
– A Hazám újragondolásában, eléneklésében benne van az értékrendem. Szerettem Máté Pétert, szerettem a dalait, de ezzel a szerzeménnyel elég későn találkoztam. Először egy fideszes rendezvényen énekeltem, Lengyel Zoltán, az After Crying zenekar zongoristája kísérte. Bár megható volt, akkor még nem hagyott különösebb nyomot bennem. A második alkalom azonban igen: 2005-ben az Omega a szülővárosomban lépett fel. Mivel addig be sem tehették a lábukat Erdélybe, Marosvásárhelyen, a focipályán hatvanezer ember gyűlt össze. Ott, az Omega műsora keretében kaptam lehetőséget, s az eddás Gömöry Zsolti egy szál zongorakíséretével hangzott el a dal. Amikor hátranéztem, láttam, hogy az egész zenekar a könnyeit törölgeti. Megható perceket éltem át, hiszen edzőmtől kezdve a régi barátaimig, szüleimig szinte mindenki ott volt. Édesapám mellettem állt a színpadon, mikor el-elcsukló hangon köszöntem meg az erdélyieknek, hogy egyáltalán itt lehetek. Tavaly az egyik kereskedelmi tévécsatorna felkérésére énekeltem el az augusztus 20-i tűzijáték után, majd a Csak játszom című 2010-es lemezemre is felkerült.
– Honnan eredeztethető a már említett értékrend?
– A család soha nem határozta meg, hogyan éljek. Erdélyben, Ceausescu alatt persze más volt magyarnak lenni, mint idehaza, az anyaországban. Körülbelül 1980-tól kezdett felerősödni Erdélyben a magyarellenesség, amely nyolcvankettőig, áttelepülésünkig csak fokozódott. Csúcspontját ’89-ben érte el. Az akkori fiatal, lázadó erdélyi magyarságnak az anyaország, Budapest jelentett mindent. Az álmok azonban hamar szertefoszlottak, mikor áttelepülésünk után megkérdezték, hogy honnan tudok ilyen jól magyarul. Azóta is sokan lerománoznak. Ma már lepereg rólam a sok bántás. Többek között ezek kezdték erősíteni bennem azt az érzést, büszkeséget, hogy nem anyaországi születésű, hanem erdélyi származású magyar vagyok. Ha lehetne választani, ma is Erdélyben szeretnék születni! Nyíltan vállalom hovatartozásomat – miért ne vállalnám? Inkább hazudjak? Nem tartozom semmilyen politikai párthoz, szerveződéshez. Értek bizonyos hatások, van egy értékrendem, amelyben hiszek, amelyet magamba szívtam Erdélyben. Ezen értékek mentén haladtam, és eljutottam valahová. Ez az értékrend senki ellen nem irányul, inkább leteszi a voksot valami mellett. Ha emiatt hátrányok értek, nem hívtak valahová énekelni, azt egyáltalán nem bánom!
– Illusztris társaságban az X-Faktor című televíziós műsor mentora és egyik zsűritagja. Nem sok kicsit az évi rendszerességgel, különböző elnevezésekkel megtartott tehetségkutató? Elbírja ez a tízmilliós „piac” az újabb ránk zúduló tehetségáradatot?
– Nehéz erre válaszolni. Felgyorsultabb világban élünk, mint mondjuk tizenöt éve, muszáj alkalmazkodni. A kereskedelmi médiumok csatája az orrunk előtt zajlik, egymásra licitálnak a különböző tehetségkutató versenyekkel. Az is igaz, hogy ezt a kis országot agyonnyomja a sztárdömping. Ugyanakkor magában rejti a lehetőségeket is, azokat a lehetőségeket, amelyeket pályatársaimmal együtt mi sohasem kaptunk meg. Biztos vagyok abban, hogy aki nem oda való, le fog morzsolódni. Lehet, hogy egy-két évig nagyon fut, hiába jutott könnyen a sikerhez; akit a Jóisten nem erre a pályára teremtett, hosszú távon képtelen lesz megmaradni. Akinek meg itt a helye, úgyis ezt fogja csinálni.
origo.hu
Magyar Péter ismét elszaladt a kérdések elől - videó
