Bródy János mellett a hatvanas évek beatkorszakának első magyar szövegírójaként tartják számon. Kikkel dolgozott akkoriban?
– Halász János dzsesszzongorista barátom zenéjére, Szól a telefon címmel készült az első dalszövegem. Az ősidőkben, a Szörényi–Bródy-szerzőpárossal egy időben kezdtünk írni Dancsák Gyulával beatdalokat. Csak később jutottunk nyilvánossághoz az Omega együttes jóvoltából, mikor a televízióban leadták az egyik számunkat. A Radics Bélával fémjelzett Sakk-Matt együttes, majd annak romjain a Korong formáció játszotta szerzeményeinket. A hetvenes évek elején jött a Generál, attól kezdve folyamatosan dolgoztam zenekaroknak és szólistáknak. A Beatles, Jimi Hendrix és a Cream, majd a Ten Years After és a Yes zenekar számaira írtam – az eredeti tartalommal megegyező – magyar nyelvű szövegeket.
– Nem sokkal angliai megjelenése után magyarra fordította Andrew Lloyd Webber rockoperáját, a Jézus Krisztus szupersztárt. A darab mindössze néhány előadást ért meg a Korong együttes előadásában, amikor a szocialista hatalom letiltotta. Mi volt ennek az oka?
– A darabot egyetemi klubokban mutattuk be az Omega és a Bergendy műsora után szinte mindenütt, ahol a legendás Syrius megfordult. Rendszerint Orszáczky Jackie vezette be néhány szóval. Az utóvédharc eredményeképpen megtudtam, hogy az előadás sorsa Moszkvában dőlt el: vallásos propagandának minősült, ezért letiltották. Később maga a hivatalos kultúrpolitika is túlzottnak találta a döntést, igyekezett azt finomítani. A zenekar működhetett ugyan, de a darabot továbbra sem játszhattuk. Az illetékesek felhívták az akkori táncdalfesztivál szerkesztőinek figyelmét, hogy az induló Korong együttes Menj el, szólt a lány című dalát sem le-, sem felpontozni nem szabad. A zenekar azonban továbbra is létezett. Mi több, a Jézus Krisztus szupersztár illusztris színházi szakmai nézőközönség előtt, eldugott próbahelyeken, különböző balatoni présházakban, víkendházakban szamizdat előadásokon élt tovább.
– 1980-ban mégis lerakta a magyar rockszínjátszás alapkövét a Rockszínház létrehozásával. Az akkoriban „divatos” három „T” (tiltott, tűrt, támogatott) közül melyik kategóriába sorolható a működésük?
– A Jézus Krisztus… volt a példa. Nem a meglévő színházi hierarchiába akartam szerzőként, rendezőként beépülve dolgozni, hanem az igényes rockzene elvárásait szem előtt tartva, színvonalas énekléssel, színpadi munkával minőségi produkciót létrehozni. Így jött a Rockszínház megalapításának gondolata. Ehhez megtaláltam a Generál együttesből szerzőtársamat és barátomat, Várkonyi Mátyást, majd összeállt a társulat. A korábbi „tiltott” kategóriából szép lassan átevickéltünk a „tűrtbe”. A kultúrhatalom másodvonalában egy rendkívül művelt irodalomtörténész (Vörösmarty-szakértő) államtitkár állt, Tóth Dezső. Írtam neki egy tanulmányt a fiatalok zenés színházáról, támogatását kérve a kezdeményezéshez. Megkaptuk a margitszigeti Vörösmarty kertmozit mint bázist, valamint százezer forint juttatást, amely már akkor is kevés volt. Különböző színházaktól összekoldult jelmezekből, építkezésektől kölcsönkapott csővázállványzatból díszleteket fabrikálva hoztuk létre az Evitát. Kottáról, partitúráról szó sem lehetett, Matyi a fülhallgatóra tapadva hangról hangra szedte le a rockopera hangszerelését. A lelkesedés, a kreativitás a semmiből teremtett színházat. Magyarországon ilyen még nem volt, a kritikusok ítélete szerint az ügynek folytatódnia kellett. Új lap kezdődött a zenés színház történetében. A következő évben hasonló körülmények között született meg a Sztárcsinálók. Két és fél évig, vagyis 1982 tavaszának végéig partizánalakulatként dolgoztunk. Az ország minden részéből érkeztek fiatalok, hogy részt vegyenek a tánc- és énekórákon. Ők szabad idejüket és kevéske pénzüket áldozták az „ügynek”, én pedig taníttatásukat finanszíroztam saját zsebből. Mert ügy volt, a szó legtisztább értelmében. Senki semmilyen kompromisszumra nem kényszerített bennünket. Az Evita előadás tízedik percében megjelent Szakácsi Sándor a „forradalmár” Che Guevara ruhájában, mire a nézőtéren fölállt néhány kreol bőrű fiatalember, és tüntetően kivonult. Később, amikor Eva Perón ágyánál „sorban álltak” a hadsereg tisztjei, újabb jól öltözött urak vonultak ki a színházból. Előbbiek a kubai, utóbbiak az argentin nagykövetség tisztviselői voltak. Hogy az érintettek mindegyike tiltakozó jegyzéket adott át illetékes helyeken, ennek híre akkoriban el sem jutott hozzám. Mint ahogy az sem, hogy az angolok az ingyen kapott játszási jogot – az ugyanis a műfaj meghonosítása érdekében megtartott egy-két amatőr előadásra szólt volna, nem pedig jegyárusításos előadás-sorozatra – az Artisjusnál visszavonták. A jogvédő hivatal főigazgatója saját hatáskörében rendezte a számlát. Az úgynevezett puha diktatúrában akadtak olyan tisztességes döntéshozók, akik az ilyen érdek nélküli jó ügyeket nem voltak hajlandók egy mozdulattal lesöpörni az asztalról.
– Egy évtized leforgása alatt oly mértékben konszolidálódott a magyar kultúrpolitika, hogy az addig visszahúzó kezek segítővé váltak?
– Ezek a kezek nem mindig ugyanazok voltak. Minket Aczél György tiltott le a hetvenes években. Amikor a kétségbeesett utóvédharcban eljutottam odáig, hogy fogadott, rögtön elhárította magától a felelősséget, sőt az általános korlátozást fel is oldotta. Az elhallgattatást követő második évben Állami Ifjúsági Díjjal tüntettek ki bennünket, amelyet felelős vezetőként én vettem át a kultúrpolitika legfőbb irányítójától. Kézfogáskor rám néz: „Magát én ismerem valahonnan!” Mire én: „Hogyne, hát Aczél elvtárs szokott letiltani!” Tíz évvel későbbi segítőink nála jóval alacsonyabb polcon ültek; a hozzájuk befutó panaszok el sem jutottak a felső vezetésig.
– Miért lett vége a Rockszínháznak?
– Még az induláskor megegyeztünk abban, hogy nem használunk igazgatói címet. Várkonyi zenei vezetőként, én művészeti vezetőként voltam feltüntetve, azonos fizetéssel. 1984-ben – úgy, hogy a színháznak semmiféle adóssága nem volt – megkeresett a KISZ központi bizottságának a kulturális osztályvezetője. Közölte velem, hogy Matyit kinevezte ügyvezető igazgatónak, én maradtam művészeti vezető, mondván, a napi 16-17 órai munka tönkreteszi az egészségemet. Szép csomagolásban előadott „aggodalmukban” gyakorlatilag hátrébb soroltak anélkül, hogy velem egyeztettek volna – kommunista módon, ahogy szokták. Pénzügyi dolgokba többé nem volt beleszólásom, nekem a művészeti munka maradt. Idővel jelentős adósságot sikerült felhalmozniuk, csődeljárást indítottak. Egyedüli irányítóként maradtam a felszámolás idejére, majd a társulattal betagozódtunk a fővárosi operettszínházba. Ahogy az idők során változtak az igazgatók, kiderült, hogy a személyekre nincs szükségük, inkább azt az „ügyet”, a műfajt akarják lenyúlni, amelyért mi megharcoltunk. Éreztem, hogy újra kellene kezdeni fiatalokkal, tiszta lappal, ugyanakkor a régi elszántsággal és a régi igényességgel.
– Nem törte meg a kudarc?
– Nem. Önerőből folytattam a megkezdett munkát a ferencvárosi nyári játékok égisze alatt a Piccolo Színházban, később Kőbányán; a Pataki Művelődési Házban támogatókra is leltünk. Ezek után újra utolért a végzet, mindent kihúztak a lábunk alól. Még másfél év telt el úgy, hogy megint csak önerőből, a szerzői jogdíjaimból pótolgattam az előadások bevételeit, így tudtam mindenkit kifizetni. Az utóbbi két, két és fél év általam írt darabjai, a Szegény gazdagok vagy legutóbb a Robin Hood már nem tartoznak a Rockszínház történetéhez. Bár a Freddy Mercury-emlékkoncert (Egy bohém rapszódiája) a Szabad Tér Színház égisze alatt mégiscsak rockszínházi produkciónak mondható. Ha volna bázis, és minimális egzisztenciát lehetne biztosítani, húsz-harminc tehetséges fiatallal most, 63 évesen is nekivágnék az új Rockszínháznak. Többször is pályáztam, de soha nem kaptam lehetőséget; végül eldöntöttem magamban, hogy – hátam mögött egy Artisjus-életműdíjjal, egy Nádasdy Kálmán-díjjal, a Szabad Tér Színháztól kapott Amfiteátrum Díjjal – nem próbálkozom többé. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az egész szakmában elismerés és szeretet övez, ezért hadd ne legyek pofozógép! Abból nem kérek, hogy a „pályázat kalapján” én legyek a tolldísz, és a kalapot más fejébe húzzák, mert a dolog valahol már előre eldöntetett.
– Az Ilyenek voltunk… című rockmusical hiteles kordokumentum, életre szóló tanulságokkal, fajsúlyos mondanivalóval. A darab miért nem jutott el szélesebb rétegekhez?
– Amikor a hungáriás Barta Tamást Amerikában meggyilkolták, barátként és íróemberként egyaránt foglalkoztatott a gondolat, vajon ez miképp történhetett meg. Az ügyről elképesztő dolgok derültek ki. Másik barátom, Radics Béla más jellegű, de szintén megmagyarázhatatlan halála ugyanúgy foglalkoztatott, mígnem a két sors elkezdett közös pályán futni gondolataimban. Emlékeimet felidézve megtaláltam a kapcsolódási pontokat, amelybe Orszáczky Jackie személye és jómagam is beletartoztunk. Egy londoni vendégszereplés alkalmával javasolták kollégáim, hogy a bárgyú történetű We Will Rock You musical helyett inkább írjam meg saját történetünket. A darabot egy létező, adott társulatra írtam, nem gondolkodtam annak utóéletében. A mű elmondta, amit akart, betöltötte küldetését. Akinek ez a korszak, ez a történet fontos volt, látta, hallotta.
– Ha körülnézünk a hazai „zenei piacon”, láthatjuk, hogy a legváltozatosabb témákban szép számban születnek musicalek. Nem devalválódik a műfaj?
– De igen. Ezek egyike sem azonos azzal a musicallel, amelyet én csinálok. Anélkül, hogy minősítenék: én nem erre esküdtem fel! Ha azt mondom, hogy Anna Karenina, az nem ugyanaz, mint a Szép nyári nap. Mint ahogy az Egy bohém rapszódiája sem azonos a Nehéz a boldogságtól búcsút venni című zenés játékkal, de még a Made in Hungáriával sem. A közönség az értékkel szemben sajnos a látványos, píárral támogatott dolgokat részesíti előnyben.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péterék közleményt adtak ki
