A gazdasági önrendelkezés megteremtése

Mindennél sürgetőbb igénnyé vált a gazdasági-pénzügyi önrendelkezés megteremtése, aminek egyik feltétele, hogy az államháztartási hiány nem haladhatja meg a GDP 3,8 százalékát. Mert nem is kell mondanunk, hogy a Nemzetközi Valutaalap esetében – joggal vagy kevésbé – alkalmazott hitelfeltételek tovább szűkítik a magyar gazdaságpolitika amúgy is eleve végzetszerűen kijelölt mozgásterét. Gazdasági javulás csak akkor várható, ha egyidejűleg a forint árfolyamának növekedésével a foglalkoztatottság is bővül. A devizahitelesek gondját lehetetlen egy csapásra rövid távon megoldani, de a jelzáloghitel újraélesztésére éppúgy szükség van, mint például a máig joggal hiányolt pozitív adóslistára. A minden tekintetben elfogadhatatlan banki erőfölény további terjedésének csak úgy vethető átléphetetlen gát, ha megteremtődnek a felelős hitelezés jogszabályi keretei. Szintén tényként fogadhatjuk el: a szerencsére fokról fokra mérséklődő krízisből végleg kilábalni csak úgy leszünk képesek, ha a hosszú távra szóló s még inkább az arra épülő gazdaságfejlesztési stratégia elemei végre érvényre jutnak.
Ugyanakkor a társadalmi méretű hitelválságot nem lehet egykönnyen felszámolni. Olyan megoldásokra van szükség, amelyek elsősorban úgy segítenek a leginkább rászorulók tömegén, hogy közben nem teszik lehetetlenné – a lassanként sajnálatos módon kiveszőben lévő – általános fizetési morált. Nyilván ehhez szükséges, hogy radikálisan csökkenjenek az ügyfelek szempontjából eleve hátrányos szerződésmódosítások, vagyis olyan megoldások lehetnek az irányadók, amelyek a hitelfelvétel üzleti tranzakciójának egyetlen szereplőjét sem mentesítik saját felelőssége alól. Fölöttébb nehéz társadalmilag igazságos és a többség számára is elfogadható költségmegoszlást találni, továbbá a költségvetési hiány és a növekvő államadósság sem hárítható át a következő generációkra. A megújuló gazdaságpolitikai célkitűzések valóra váltásáról érdemes beszélni, még konkrétabban az uniós támogatások mellett a hazai források sürgős megszerzéséről. Mindennek pedig jószerével olyan versenyképességi programmal kell társulnia, amely nem csupán az adók mértékének és számának csökkentésével jár, hanem sokkal inkább a célzott ágazati fejlesztések tervszerű beindításával is. Máskülönben hiábavaló reménykedni abban, hogy a közeljövőben tartós növekedési pályára állítható a magyar gazdaság. Az elviselhetetlen alulfoglalkoztatottság mára szintén annyira súlyossá vált, hogy legfeljebb hosszú évek alatt enyhíthető valamelyest.
Viszont már most is megállapítható, hogy a hazai gazdaság esélyét az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése teremti meg, amely korántsem csupán a magasabb jövedelműek csoportjának jelent előnyöket. Ezért is örülhetünk annak, hogy bevezetését a társadalom többsége nagyobbrészt valóban igazságosnak és ezért elfogadhatónak tartja, ami vélhetőleg a legkisebb társadalmi költséggel és a legnagyobb haszonnal jár. Miközben egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy a gazdasági kilátások rendre optimizmusra adnak okot. Különösen abban az esetben, ha a munkahelyek száma és a családok jövedelme számottevően bővül. Lassanként a legtöbb bank kénytelen beismerni, hogy nem érdemes élni korlátlanul azokkal a lehetőségekkel, amelyek – amúgy sajnálatos módon – lehetővé teszik, hogy tömegesen és következmény nélkül érvényesítsék a kiharcolt jelzálogjog valamelyik formáját. S az sem segít rajtuk, hogy könnyen elárvereztetik azokat a lakásokat, amelyeknek a tulajdonosai képtelenek adósságukat átütemezni. Hiszen a gazdasági önrendelkezés és mozgástér bővülését éppen az teszi lehetetlenné, hogy a főleg külföldi tulajdonú bankok a Magyarországról származó jövedelmeket szemrebbenés nélkül rendszeresen kiviszik. Tegyük hozzá: remélhetőleg már nem sokáig.

A szerző szociológus, egyetemi előadó