Demokratikus emlékmű

Tisztességes polgári demokráciát nem lehet kapkodva, csak úgy kutyafuttában, hűbelebalázs módjára építgetni. A jó munkához idő kell, aligha kétséges, a jó demokráciához is. Persze a megfontolt, kiérlelt döntéseket és intézkedéseket olykor nehéz kivárni, de a türelem ez esetben nem rózsát (nem is csak szegfűt vagy narancsot) terem, hanem társadalmi békét, jólétet meg igazságosságot. (Ez nem vicc, csak komikusan hangzik.)
Ennek a rendszernek egyetlen hibája van. Akármilyen körültekintően vizsgálják is a körülményeket, a lehetőségeket és a lehetséges következményeket, még a „dolgozó nép okos gyülekezetében” is megeshet, hogy rossz lóra tesznek, és az oly műgonddal és nehezen kiszenvedett elhatározásukat megbánják, ám az elhibázott döntés korrekciója is pont oly lassan és nehezen megy, mint a meghozatala. Példa erre Demszky Gábor komi-tragikus históriája, akiről nagyjából a kinevezése után húsz perccel minden józan eszű ember számára világossá vált, hogy tökéletesen alkalmatlan a magyar főváros irányítására (egy normális társasházban közös képviselőnek se lenne jó), mégis húsz évig tartott, amíg a város megszabadult a személyes „varázsától”, hagyatékának felszámolása pedig félő, újabb évtizedeket vesz majd igénybe.
Bezzeg a moszkvaiak mennyivel jobban jártak. Nekik röpke tizennyolc év elég volt, hogy lerázzák magukról a Luzskov polgármester nyújtotta közszolgálatot, amely kétségkívül nagy- mértékben gazdagította a szovjet–orosz közélet hírhedt romlottságának legendáriumát, no meg a polgármestert és családját. Az orosz demokrácia tehát tízszázaléknyival gyorsabban működik, mint a magyar, ám azt nehéz eldönteni, hogy ez a sebességkülönbség melyik fejlettségének és melyik elmaradottságának a következménye. Az orosz demokrácia javára szól, hogy örök barátaink sikeresen visszaépítették rendszerükbe a kontraszelekciót, amelynek kivételes hasznát és igazságos voltát igazán felesleges lenne hosszan ecsetelni. Elég csak annyit megjegyeznünk, hogy a kiválasztásnak ez az egyéni bizalmon alapuló módszere nagymértékben megkíméli a nép legjobbjait a választók megbízhatatlanságából és kiszámíthatatlanságából fakadó kínos meglepetésektől és más kellemetlenségektől. Luzskovot háromszor közvetlenül választották Moszkva polgármesterévé, majd 2004-től Putyin elnöki hatáskörré tette a népakarat kinyilvánítását, leegyszerűsítve és „ócsítva” a bonyolult és költséges népuralmat. Ebben a demokratikus légkörben Luzskov távozását sem kellett holmi szavazási hercehurcával alátámasztani, Medvegyev elnök egymaga elhatározta a többség feltételezhető óhaját. Egy sajtókampány segítségével a hajdan népszerű Luzskovot sikerült a közutálat tárgyává tenni. Megjegyzendő, nem légből kapott rágalmakkal rángatták le a piedesztálról, egyszerűen mostanság vált aktuálissá, hogy elősorolják viselt dolgait.
Luzskovot nem egyszerűen leváltották, az emlékétől is szeretnének minél előbb megszabadulni. Ezért került szóba az eltávolítása utáni első közgyűlésen, az önmaga emlékműveként is állított, kilencvennyolc méter magas Nagy Péter-szobor lebontása. Nagy Péter emlékműve Moszkvában majdnem olyan, mintha a Demszky-féle városvezetés Kósa Lajosnak emelt volna szobrot az Újlipótvárosban. De a moszkvaiak nem csak azért utálták a monumentumot, mert Péter cár háttérbe szorította az oroszok ősi fővárosát. A szobrász, a grúz Zurab Cereteli eredetileg Kolumbusz-emlékműnek szánta, de sem Amerikában, sem Spanyolországban nem tudta eladni. Ekkor jött Luzskov, az öreg haver, aki az orosz flotta háromszázadik születésnapja tiszteletére mint Nagy Péter-szobrot Moszkvában állította fel az egyeseket Gulliverre, másokat egy ligeti hintós legényre emlékeztető monstrumot. Lebontásáról még nem döntöttek, mert horribilis összegbe kerülne. Hiába no, a demokrácia már csak ilyen költség- és időigényes foglalatosság.