Infúzió huszonnyolcezerért

Egy orvos ügyel a belgyógyászattól a sebészetig, reménykedve, hogy nem történik a hét végén nagyobb baj. Az orvos, ha tablettát ad, akkor sóher, ha injekciót, akkor már megszolgálja a hálapénzt, de ha beköti az infúziót, akkor a jóisten áldja meg mind a két kezét

Az egészségügy a közélet azon része, amelyhez mindenki ért. Az egészségügyben mindenki tudja vagy tudni véli, mi a megoldás. Gyurcsány Ferenc is tudta, beszédeiben megjelent a kétágyas, színes tévés, internetes kórterem, ahol tálcán hozzák a B meg a C menüt, amelyet Horváth miniszter asszony délután megfejelt egy kis müzliszelettel: édes magyar betegeim, előre a gyógyulás útján, arccal a személyi széfek felé. Hogy a valóban kőbaltával megfarigcsált reform hová juttatta az egészségügyet, arról elég annyit mondani, hogy a kórházak e pillanatban lejárt vagy lejáró adósságainak összege 40 milliárd forint, de a becslések szerint lehet az akár 125 milliárd is.
Annak idején lebarmolták Mikola Istvánt, amikor azt mondta, hogy a gyógyításnak vannak spirituális oldalai is. Az a liberális nézet a világ legostobább hozzáállása, amely kiiktat minden lelki kapcsolatot az orvos és a beteg viszonyában, hogy degradálják a szolgáltatás szintjére. Ami megint butaság, mert a nők még a fodrászukkal is lelki életet élnek. Az MSZP–SZDSZ-kormány megbocsáthatatlan bűnt követett el két nagy társadalmi csoport, az orvosok és a pedagógusok ellen. Mind a két foglalkozás, hivatás gyakorlói napi intenzív kapcsolatban állnak az emberrel csecsemőkortól a halálig.
Ezt kezdte ki roppant hatékonyan az előző kormány azzal az uszító propagandával, hogy az orvosok kapzsi, pénzéhes, felületes és felelőtlen bagázs, a pedagógusok meg felkészületlen, lefáradt, szakmailag harmatgyenge társulat. A tanárok verése rendszeres napi szórakozása lett az elvadult kisebbségnek, az orvosoknak is jutott rendesen a hangoskodó, verekedő, kötekedő rokonságokból, akik fegyelmezetlenségükkel komoly akadályát képezhetik a betegek gyógyulásának. A kórházakban óriási méreteket öltött a rongálás, lopás, nemcsak a betegek kárára, de visznek mindent, ami mozdítható. Kórházi vélemények szerint csak azt nem viszik, amit odacsavaroztak: eltűnnek csapok, csaptelepek, tükrök, zuhanyrózsák, műszerek, eszközök, ágyneműk, villanykörték, kapcsolók. Az egyébként is elszegényedett intézmények képtelenek pótolni a vandalizmus okozta hiányokat, eltüntetni annak nyomait.
Ma két ádáz csapat feszül egymásnak: a betegek folyamatosan panaszkodnak az orvosokra, az orvosok ki vannak borulva a hozzátartozók és a betegek követelőzéseitől. A tévéből látott legújabb orvosi csodát kérik a mamának. Plusz, akiknek okvetlenül kórházban lenne a helyük, messze elkerülik a körülmények miatt, akiknek viszont lakásgondjaik, családi konfliktusaik vannak, azok akár hónapokra is beköltöznének, nekik a kórház a korzóval vagy a nyaralóval egyenértékű. Próbálnák csak nem felvenni őket, rohannak a kereskedelmi televíziókhoz. És egy kórház vezetése egyetlen dologtól irtózik, de nagyon: a nyilvánosságból következő botránytól. Ezért aztán nem elég, hogy az egészségügy finanszírozása évek óta csökken, még az úgy-ahogy működő orvos-beteg bizalmi viszony is alapjaiban rendült meg az elmúlt évtizedekben. Talán ez is az oka, hogy az ágazat túladminisztrált. Mindenről legyen papír, szinte beteges a felelősség hárítása. Ami annyiban jogos, mert a beteg gyanakvó. Ráadásul valakik állandóan gondoskodnak a szenzációról, hol azzal, hogy a betegek negyedét félrekezelik, hol azzal, hogy a rákbetegek nem kapnak megfelelő kezeléseket, gyógyszereket. Az internetes portálokon név nélkül szidják néven nevezve a nekik nem tetsző orvosokat, és hadjáratot folytatnak a hálapénz ellen, bevallva, hogy igazából ők is adnak. Az még ma sem izgat különösebben senkit, hogy az orvosok hivatalos fizetése a kéményseprők vagy a csatornatisztítók színvonalával vetekszik. A hálapénz! Attól van nekik meseautójuk, villájuk. Azt senki nem méri fel, hogy a huszonhat éves korára kész orvost jövedelmét tekintve egy taxis vagy egy pincér szintjére szorítjuk le.
A kórházak adóssága óriási. Ha a beszállítók nem kapják meg a pénzüket, fejre áll a gyógyítás. Az egyik budapesti kórházban az X. osztály igénylési listáján két gyógyszer kivételével minden ki van húzva. Nincs. A nővérek és a rokonok hordják be fel nem használt gyógyszereiket segítségnek. Kérdés: mi történik a beteggel, ha nem kapja meg a beállított gyógyszerét, mert nincs belőle? Kórházi orvos nem írhat fel benn fekvő betegnek receptet, családorvos sem. Ha nincs gyógyszer, minek fekszik ott a beteg? A kórházak képtelenek adósságaikat megadni. Látványos számokat lehetne leírni, hogy mennyivel csökken évről évre a gyógyításra fordított összeg, miközben a gyógyszerek és az új technológiák ára folyamatosan emelkedik. Legyen elég annyi, hogy 1500 dollárnak kellene egy főre jutnia a nemzeti jövedelemből, de már 2007-ben is 1388 dollárra csökkent az egy főre jutó egészségügyi kiadások összege. A kórházak adósságaikat képtelenek csökkenteni; ennek több oka lehet, és van, ami rejtve marad a nyilvánosság előtt. Például a nagy értékű képalkotó berendezések (PET, CT, MRI) bérlése magánszemélyektől, a laboratóriumok haveri kézbe adása, a takarítás, mosás, főzés kiszervezése. Ezek után tetemes összeget fizetnek a kórházi költségvetésből. Rokonnak, barátnak jól jövedelmező mellékes, a kórháznak meg kiadás. Nem terjed az egynapos sebészet, mert a betegnek „az számít”, ha bent nyomja az ágyat. Változatlanul nem történik szombat-vasárnap a kórházakban semmi. Egy orvos ügyel a belgyógyászattól a sebészetig, reménykedve, hogy nem történik a hét végén nagyobb baj. Az orvos, ha tablettát ad, akkor sóher, ha injekciót, akkor már megszolgálja a hálapénzt, de ha beköti az infúziót, akkor a jóisten áldja meg mind a két kezét.
Ne higgyük, hogy az egészségügyben nincsenek divatok. Ilyen divat az infúzió. A betegek egy részének meggyőződése, hogy csodaszer, kérik, akarják, megkapják. Az orvos dilemmája, ha nem köti be az infúziót Janka néninek, elveszti mint jól fizető pacienst. Ezután Janka néni felhívja Csintalan Sándort, és elsírja, hogy kicsi a nyugdíja, sok a kiadása, lám, egy infúzió a kórházban 28 ezer forint. Ha elmagyaráznák neki, hogy ezzel feleslegesen zsarolja az orvosát, nem hinné el. Az infúzió trendi. Mint ahogyan trendi a CT, az MRI és mindezek ismétlése, és trendi a másik orvos papírját semmibe venni, újabb és újabb vizsgálatokat megrendelni. Trendi három orvoshoz is elmenni ugyanazzal a panasszal. Az OEP fizet ugyan, de mindent alulfizet, ezért a kórház előbb-utóbb eladósodik, a bonyolult eseteket már el sem vállalja, küldi tovább a klinikára, amely emiatt a legszegényebb. A jelenlegi siralmas helyzetet tekintve a kórházi adósságokat az államnak nullára kellene írnia, különben a mókuskerékből nem kerülnek ki. A beszállítókat az állam fizesse ki, a többit engedjék el. Ugyanakkor ajánlatos lenne, hogy azoktól a kórházigazgatóktól, akik nagy összegű adósságokat halmoztak fel, az egészségügy irányítói búcsúzzanak el. Ne a legjobb belgyógyász vagy sebész legyen a kórház vezetője, hanem orvos menedzser, aki egyszerre érti a gyógyítás menetét, és képes a beteg helyzetébe is beleképzelni magát. Ma még a kórházak több helyen elzárkóznak a bevételt hozó VIP-szobák kialakításától is, lebecsülve azt a réteget, amelynek megéri, hogy ne a tömeggel gyógyuljon. A kádári egyenlősdi utolsó illúziója az egészségügy, ami ráadásul nem is igaz. Nem kellene tovább táplálni ezt. Ne csak tervezzék, hanem határozzák meg végre az alapszintű ellátáscsomagot, s akinek azon felüli kívánsága van, fizesse meg. Ehhez azonban őszintén kell végre beszélni az orvosokkal, a betegekkel és a nagyközönséggel egyaránt.