Kelet és nyugat közt

„Oroszország vonzerejét növelheti a térség, a szomszédos népek és Európa szemében is, ha megújul, átalakul a társadalmi-politikai berendezkedés Moszkva által kínált jelenlegi posztszovjet modellje. A régiós integrációs tervek sorsa valójában ettől s nem a pénztől függ” – hangsúlyozta lapunknak Andrej Rjabov politológus, aki szerint Moszkvában és Európában is megérett a mélyebb együttműködés fontosságának felismerése. A moszkvai Carnegie Központ kutatója a Manfred Wörner Alapítvány és a Közép-európai Egyetem (CEU) közös szervezésében a posztszovjet régióról tartott konferencián járt a napokban Budapesten.

Szilárd hatalom. Töretlen a jelenlegi orosz hatalom támogatottsága. Ezt jelzi, hogy az Egységes Oroszország 44 és 78 százalék közötti eredményekkel vezet a hét végén tartott helyhatósági, illetve regionális választásokon. A második helyen a kommunisták állnak. Eközben a hatalmi párt beterjesztette Dmitrij Medvegyev államfőnek jelöltjeit a moszkvai polgármesteri posztra. Az Egységes Oroszország listáján ott van a Putyinhoz közel álló kormányfőhelyettes, Szergej Szobjanyin, Igor Levityin közlekedési miniszter, Valerij Sancev, a Nyizsnyij Novgorod-i terület kormányzója, valamint Ljudmila Svecova, a moszkvai kormányzat vezetőjének első helyettese. (S. G.)

Oroszországban, illetve a Szovjetunióban mindig akkor vált központi témává a modernizáció, amikor válságba került a rendszer. Így van ez most is?
– Szó sincs válságról, sokkal inkább néhány hosszú távú trend megértéséről. Ezek között talán a legfontosabb, hogy nem térhet
vissza a 2008 előtti aranyeső, azokat az olajárakat el lehet felejteni, így erre nem lehet alapozni a szociális biztonságot. Erősödik egyfajta félelem Kína növekedése láttán is. No, nem Szibéria elfoglalására kell gondolni, Moszkva azonban azzal szembesül, hogy illúzió a kapcsolatok építése az egyenrangú partnerség elve alapján. Egyre inkább felismerik tehát, Oroszország nem lehet önálló hatalmi pólus, s ez a Nyugat felé löki Moszkvát.
– Ezzel magyarázható a látványos, eddig nem tapasztalt intenzitású közeledés Európához?
– Igen. Új partnereket kell keresni, s a legkézenfekvőbbnek tűnik e szempontból Európa, amely mindinkább felismeri, hogy az erősödő Kína és Amerika mellett marginalizálódik, s az életszínvonal megtartásához szüksége van Oroszországra. Persze ez még nem stratégia, hanem akárcsak orosz oldalon, a realitások felismerése.
– S mennyire kötődik ez a felismerés az európai elit gondolkodásában Medvegyevhez?
– Nyugaton sokan úgy vélik, hogy Putyin és Medvegyev két irányt képvisel. Míg az egyik a kemény, konfrontatív vonal, addig a másik a kompromisszumokra kész liberálisabb megközelítés. Ez tévedés! Külpolitikai kérdésekben teljes az egység, a döntéseket közösen hozzák meg, s hasonló erővel is képviselik. Nem zárom persze ki, hogy a közöttük meginduló versengés külpolitikai kérdéseket is érinthet majd, az irány azonban ugyanaz. Mindketten azt képviselik, hogy Oroszországnak közelednie kell Európához, a különbség legfeljebb a stílusban, a módszerekben van.
– Ezt a közeledést hivatott megtámogatni az a döntés is, miszerint Oroszország a nyilvánvaló anyagi veszteség ellenére is csatlakozott az Irán elleni szankciókhoz?
– Így van, ez is ennek a játszmának a része. Moszkva ezzel a gesztussal nyilvánvalóvá tette nyitottságát és készségét a Nyugattal kötendő partnerségre. A labda most a másik térfélen van, s ha az Egyesült Államok és Európa elzárkózik a közeledés elől, nem zárom ki, hogy Oroszország erőteljesebben Kína felé fordul, s ismét hatékonyabban támogatja Iránt. Jelenleg még mindkét oldalnak bizonyítania kell elkötelezettségét a közeledésre. Nem igaz ugyanakkor, hogy ez az európai nyitás 2012 függvénye, s ha Putyin győz, akkor Oroszország bezárkózik, illetve Kína felé fordul, míg ha Medvegyev indul, akkor nyugati lesz az irány.
– Az orosz külpolitika alakulása tehát nem személyiségfüggő, az apparátus, a két politikus körüli csapatok számára azonban egyáltalán nem mindegy, ki ül majd 2012 után az elnöki székben. Ez a tét mintha már a tandem egyébként egymást jól megértő két tagjára is hatással lenne. Egyetért ezzel?
– Putyin vagy Medvegyev jövője miatt aligha kell aggódni, az apparátus azonban külön dolog. Számukra nagy a tét. Ők a saját érdekeiket nézik, s szeretnének minél jobb pozíciókat szerezni, illetve azokat megtartani. Ezért aztán sokszor mesterségesen gerjesztik a szembenállást, s ezt a személyes érdekeket követő hozzáállást sajnos nemegyszer a média is átveszi. A programokban azonban nem látok semmilyen szembenállást. Medvegyev kapcsán szokás emlegetni az állam szerepének leépítését, a liberális hozzáállást, a Putyin emberének tartott Szobjanyin ugyanakkor a jaroszlavli fórumon szintén az állami részesedés csökkentéséről beszélt.
– Természetesen, mert reálpolitikusként tisztában van a lehetőségekkel. De említhetnénk azt is, hogy Medvegyev modernizációs programja nem más, mint a két évvel ezelőtti Putyin–2020-terv felfrissítése…
– Bizony, még ha Putyinban sokan csak a konzervatív politikust, Medvegyevben pedig a nyitott liberálist látják is. Ez inkább a csapatokra jellemző, semmint a két politikusra. Mindketten kénytelenek szembesülni azzal, hogy a modernizáció nem csupán technológiai értelemben vett megújulást jelent, s annak egyáltalán nem elhanyagolható a szociális és a politikai oldala. Új szemléletre van szükség! Olyanra, amely nemcsak területben, hanem emberekben is gondolkodik. Ehhez azonban idő kell.
– A beszélgetés során folyamatosan Kínát, Európát s az Egyesült Államokat emlegetjük, miközben az orosz külpolitika első számú prioritása mégiscsak az úgynevezett közel külföld, a posztszovjet térség, ahol szintén nagy változások zajlanak. Képes-e Oroszország e térségben modernizációs központtá válni? Vonzó példát kínál-e a szomszédok számára Moszkva?
– Moszkva még mindig globális játékosként határozza meg magát, ezért az elmúlt hónapokban valóban több szó esett az Ázsia felé fordulásról vagy éppen Amerikáról, az orosz külpolitika első számú prioritása azonban továbbra is a posztszovjet térség. Oroszországnak fontos, hogy a térség integrációjának középpontjában legyen. A Független Államok Közössége a kilencvenes évekkel ellentétben ma már csupán üres keret, sokkal lényegesebbek ennél az olyan regionális integrációs formák, mint a vámunió vagy az egykori uniós gyakorlatnak megfelelően koncentrikus körökbe rendeződő kétoldalú kapcsolatok. Mindkét esetben fontos szempont, hogy Oroszország súlya s vonzereje növekedjen az Európai Unió szemében.