Közérdek kontra magánérdek

Hogy is írja André Kosztolany? „A tőzsde szeszélyes, mint a szép asszony vagy az időjárás. Néha csillog, magához csalogat, majd hirtelen hátat fordít.” Nos, tavaly a tőzsdéről leolvadt a smink, nem volt sem szép asszony, sem csillogó, és bizony sokszor a hátát mutatta. Ahogy estek az árfolyamok, úgy olvadt el a kisemberek havonta félrerakott pénze

Tavaly összesen tizenkét cég kapott egyedi állami támogatást a gazdasági minisztériumtól, több száz milliárd forintos nagyságrendben. Ebből tizenegy külföldi érdekeltségű, zömében multinacionális vállalkozás, de mutatóban azért akadt egy magyar cég is. Ennek azonban se gyára, se alkalmazottja nem volt egy szál sem, noha a 460 millió adófizetői forintot elvileg munkahelyek létrehozására utalták át. Jelen cég interneten található faxszámával is gondok akadtak: a támogatott üzem helyett a helyi Tescónál csöngött ki a hívás.
A történet érthetetlen, mivel a korábbi kormányzat minden egyes szereplője – Kóka doktortól a „húsz év legnagyobb adócsökkentésének” blöffjével házaló Gyurcsány Ferencig – hosszú évekig a hazai kis- és középvállalkozások megmentésén fáradozott. Valami azonban mindig kerékbe törte az ígéretes kezdeményezéseiket. Talán saját egyéb törekvéseik. Gyurcsányt éppen az adóreform bejelentésének napján az ellenzék a „Dunába akarta lökni” (legalábbis ő akkor így tájékoztatta a külföldi érdekképviseleteket, aljasul számítva a történelmi asszociációk keltette várható hatásra), Kókát a természetvédelmi területen felépített villájával „zaklatták”, utódját, Bajnai Gordont pedig holmi libás ügyletekkel, öngyilkosságba menekült beszállítókkal, tízmilliárdnyi kifizetetlen beszállítói számlával és az állami pénzeken kistafírozott kókai offshore-cégügyekkel molesztálták.
Könnyen belátható, hogy a hazai kicsik megmentése ilyen megpróbáltatások közepette óhatatlanul is zátonyra futott. Ám ez mit sem von le abból az érdemből, hogy eközben a Magyarország Zrt. (értsd: az aktuális elit részére zártkörűvé nyilvánított részvénytársaság) dübörgött, irigyelte fél Európa, és a pumákéhoz joggal hasonlítható sebességgel áramoltatta a közpénzeket a magánzsebekbe. Dőlt az uniós forrás és az egyedi támogatás a kiválasztottakhoz és a multikhoz, valamint remek PPP (az állam és a magánszféra közötti) konstrukciók köttettek a szűk elit magánvállalkozóinak hasznára. Bár a public-private-partnership gazdasági kifejezés időközben sajátos értelmet nyert, miután eltűnt belőle az egyik P, jelesül a közhaszont megtestesítő „public”. Így születhettek lízing helyett 20-30 évre szóló milliárdos bérleti, rendelkezésre állási vagy bármi másért kiszámlázható állami díjakkal bebetonozott szerződések, hogy egy esetleges kormányváltás után is zavartalanul működhessen a pénzszivattyú.
A hétfőn bejelentett második akcióterv vállalt szándéka, hogy akadályozza ezt a olajozottan forgó gépezetet, és az egyoldalú, feltűnően 2P jelleget öltő megállapodásokat a köz javára billentse. Ezen kiváltságos viszonyoknak márpedig a magánnyugdíjpénztárak esetében is véget vetnének.
Vajon mi az oka annak, hogy a Lajtán túl nincs ilyen nyugdíjkonstrukció? A hétköznapi embereknek az a törpe kisebbsége, akik történetesen nem brókerek, mérlegképes könyvelők, makroközgazdászok vagy külgazdasági szakértők, a magánpénztárba befizetett egyenlegüket kézhez kapva tavaly nem nagyon akart hinni a szemének. Akiknek sikerült kisilabizálni a magas kezelési költségek levonása után, elképesztően bonyolultan kimutatott, ténylegesen megmaradó befektetésük pontos összegét, azokhoz eljutott az üzenet: megtakarításaik jelentős részét, sok esetben több mint az egynegyedét bizony elvitte a válság.
Elégett a tőzsdén, elvitte a nemzetközi bizalmatlanság és a jelzálogpiaci spekuláció utáni elkerülhetetlen összeomlás. Pontosan az a bizalom, biztonság és garancia ingott meg, amely a nyugdíjak legfontosabb alappillére. Hogy is írja André Kosztolany? „A tőzsde szeszélyes, mint a szép asszony vagy az időjárás. Néha csillog, magához csalogat, majd hirtelen hátat fordít.” Nos, tavaly a tőzsdéről leolvadt a smink, nem volt sem szép asszony, sem csillogó, és bizony sokszor a hátát mutatta. Ahogy estek az árfolyamok, úgy olvadt el a kisemberek havonta félrerakott pénze, mellyel öregkorukat biztosították volna. S az árfolyamkilengéseknek most sincs vége. Stagnálástól, W alakú (vissza-visszatérő) válságtól lehet tartani, nem is alaptalanul. Ne tévesszen meg senkit, hogy most jobb évet zártak a biztosítók, ezt ugyanis mindig az előző évhez képest kalkulálják, vagyis a mínusz 22 százalék az összehasonlítási alap.
A fiskális alkoholizmus után aztán jön a másnaposság… Jól emlékszem, hogy 2008 decemberében, amikor már hivatalosan is begyűrűzött a válság hazánkba, és nem csak a Fidesz-bérencek terjesztették rosszindulatból városi legendaként, Simor András jegybankelnök azon értetlenkedett a gyáriparosok konferenciáján, hogy kire másra lehetne hárítani a költségeket, mint a lakosságra. Nem lehet ezért hibáztatni: a Gyurcsány-korszak alatt megerősödött elit tényleg nem tudott más koordinátarendszerben számolni. Simornak ráadásul abban is igaza volt, hogy fiskális alkoholizmusban szenvedett az ország, és ennek a terheit kell most nyögnünk. Nos, a koordinátarendszer most megváltozik, akár tetszik a kiváltságosoknak, akár nem, a másnaposság pedig az eddig kivételezetteknek is fejfájást okoz.
Gyurcsány nyugodtan nevetgélhet a parlamentben Vadai Ágnes képviselő asszonnyal, ha már nem volt bátorsága végighallgatni a hétfői kormányfői beszédet, és a két választási vereség utáni napokhoz hasonlóan ismét ő volt az az ember, aki ott sem volt.
„Non ministari, sed ministrare”, azaz „nem kiszolgálva lenni, hanem szolgálni”. A bürokrácia korlátok közé szorításának most meghirdetett programja, az államigazgatás és az ügyvitel gördülékennyé tétele nem új keletű, és egy, az egész unióra jellemző probléma megoldásának irányába tett lépés. Nem véletlenül lett Margaret Thatcher volt brit kormányfő kedvenc könyve az Igenis, miniszter úr. A főszereplő naiv-jóindulatú miniszter reménytelen harca az államapparátussal legtöbbször csúfos vereséggel zárult, amelyet a bürokrácia leépítésében hiába reménykedő tárcavezető a következőképp foglalt össze: „Sajnos a legtöbb kormányhivatal eredeti céljainak pont az ellenkezőjét valósította meg: a Nemzetközösségi Hivatal elvesztette a nemzetközösséget, az ipari minisztérium leépítette az ipart, a közlekedési minisztérium vezérli a tömegközlekedési rendszer szétzüllesztését, a pénzügyminisztérium pedig elherdálta a pénzünket.”
A hiba tehát sohasem a deklarált szándékokban volt, ám a közigazgatás gyakorlata eddig képtelen volt meghaladni a rendszerben eleve kódolt hibákat: a „régi apparatcsikok” változást ellenző, rossz beidegződéseit, az intézményeket sújtó pénzhiányt, a személyi felelősség hárítására épülő és hosszadalmas döntéshozatali folyamatokat. Legfőbb ideje volt tehát a polgárbarát közigazgatás magyarországi meghonosításának. Az akciótervben szereplő ötszázalékos bürokrácialefaragás a konkrét intézkedések sikerén múlik. Ha átültetjük a gyakorlatba például az uniós pályázatokat elbíráló szervezetek számát, és beköszönt a papírmentes pályázatok kora, akkor végre nem kell majd markos legényeknek postázniuk az esetenként 80-100 kilós papírhegyeket, sem értelmetlen űrlapokra várni éveken keresztül. Az adórendszer átalakításához hasonlóan itt is kiszámítható, igazságos és átlátható rendszerre van szükség.
Végül egy mondat a multiknak küldött „rossz üzenetről”: bár a válságadót vélhetően nem jókedvükben fizetik majd, a fenti változtatásokat (beleértve az adócsökkentést és az egykulcsos adót) ők követelték a leghangosabban.
Hát tessék.