Tribute, avagy a másolat kultúrája

Egyre népszerűbb a tribute műfaj, vagyis a feldolgozás-zenekarok színes-szórakoztató világa. Kamaszkori idoljaik bőrébe bújt zenészek és kedvenc számaikat élőben hallgatni akaró, rajongó lelkek találnak egymásra egy nagy, közös „mintha”-élményben.

Hetekig be voltam zárva a szív alakú dobozodba – károgja angolul egy kócos, szőke hajú, csíkos pulóverbe, szakadt farmerba és bakancsba öltözött figura egy lepukkant garázsban. Nem, nem Kurt Cobain éledt fel, hogy 16 évvel halála után újra előadja a Nirvana zenekar Heart Shaped Box című, érzelmi klausztrofóbiás dalát Budapesten. Cobain kései, magyar hasonmása azonban kiválóan hozza az önpusztító, emberkerülő rocksztár imázsát két tucat főnyi közönségének. A Petőfi Csarnokban járunk egy őszi szombaton: tribute-fesztivált tartanak a késő-Kádár-kori, hangulattalan hodályban.
De mi a tribute? „Tisztelet, hála” – szól az angol szó leggyakoribb fordítása. A popzenében azokat az előadókat jelölik így, amelyek kifejezetten azért alakultak, hogy egy-egy ismert – vagy épp obskúrus – előadó számait bemutassák, odafigyelve mind a zene (vagyis a belbecs), mind a kinézet, imázs (vagyis a külcsín) minél jobb visszaadására. A pesti tribute-fesztiválon egy Cher legismertebb számait játszó, feltűzött fekete hajkorona alatt éneklő aszszony, egy Bryan Adams megjelenését és karcos hangját megdöbbentően jól lekövető fiatalember és egy Megadethet játszó ifjú vidéki metálzenekar is feltűnik; este pedig a U2 kilencvenes évekbeli űrkorszakát és a színes szemüveges Bono minden manírját tökéletesen megidéző U2-tribute banda játszik nagy ívű stadionrockot a PeCsa kávézójában.
Honnan eredhet a tribute műfaja? Pesszimistább hozzáállással azt mondhatnánk: a pop egésze a másolat kultúrájára, a magaskultúra lebutított másolására épül; és a popzene elmúlt hatvan éve, különösen az utóbbi évtizedek már egy-egy korábbi stílus újrafelhasználására épülnek. Ma épp a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje idéződik meg a legelőremutatóbbnak tartott elektronikus és gitárzenék egy részében. De talán mindig is így volt? „Amikor Little Richard énekelt”, akkor is a luxemburgi (és egyéb tiltott) rádióadók sugározta zenéket próbálta követni az elzárt Nyugatra éhes hazai zenész ifjúság. Az Illés együttes is feldolgozásokkal kezdett, hogy aztán néhány év alatt életre keltse a magyar rockzenét.
Ma már minden elérhető itthon, és minden sztár eljött már Magyarországra. Az interneten az összes műfaj profi és amatőr bandáinak több millió videofelvételét meg lehet találni. A lényeg azonban hiányzik: kedvenc számainkat élőben előadni, vagy azt élőben meghallgatni, nos, ezt nem pótolja semmilyen virtuális világ.
A tributeszcéna megadja ezt az élményt, még akkor is, ha egy nagy, közös összekacsintásról, egy mintha élményről van szó. Vannak zenészek, akik nem akarnak önmegvalósítani, saját számokat írni, és megelégszenek egy-egy régi kedvenc megidézésével egy kis színpadon. Az ő műfajuk a tribute.
Bár a tribute-nak megvan a maga cirkuszi oldala, a Las Vegas-i, elhízott Elvis-imitátoroktól a japán Michael Jackson-imperszonátorokig, de a zene, a zenélés vágya, az erősítőből megszólaló villanygitár mindig hiteles, még akkor is, ha idézőjelek között veszszük azt a kezünkbe. A tribute-fesztiválokra járó nézők pedig az első sorokból élvezhetik olcsón a műsort, az egyébként ötévente nálunk megforduló, s akkor tömegeket vonzó, drága belépőért megtekinthető sztárok helyett.
A PeCsa-beli Nirvana tribute-koncerten a zenekar és hallgatói úgy ugrálnak imbolyogva egy ütemre, mint ahogy az eredetiek tették, az egész nemzedéket megszólító Smells Like Teen Spirit klipjében, közel húsz éve. „Here we are now, entertain us” – Itt vagyunk, szórakoztatjuk magunkat. És a rock and roll: szórakoztatás.
(Tribute-fesztivál, Budapest, Petőfi Csarnok, október 2.)