Az államfő első száz napja

Schmitt Pál az általa betöltött tisztséget övező tiszteletet csak akkor tudja megerősíteni, ha minden esetben megtartja azt a kötelező távolságot a többi közjogi szereplőtől, aminek megléte nélkülözhetetlen az államfői tisztség tekintélyének megőrzéséhez

Az Alkotmánybíróság sorsáról folyó vita miatt kevés figyelmet érdemelt a tény, miszerint Schmitt Pál köztársasági elnök túljutott hivatali idejének első száz napján. Mindez nem meglepő, hiszen a súlyos gazdasági válság és az erősödő belpolitikai konfliktusok árnyékában nem az számít a legfontosabb fejleménynek, hogy az államfő lezárta regnálásának első negyedévét. Ugyanakkor jobb is, hogy senki nem számolta a napokat, mert így még kínosabb lett volna annak az alkotmányozási javaslatcsomagnak a fogadtatása, amelyik sokak előtt nem fokozta az első számú közjogi méltóság szuverenitásába vetett hitet. Paradox helyzet, hogy az elnök éppen századik munkanapján szembesült azzal a neki tulajdonított zavaros szöveggel, amelyik nyelvhelyességi hibákkal próbált érveket felsorakoztatni a magyar nyelv védelméről és a Szent Korona-tannak a jövendő alkotmányba emeléséről. Azóta kiderült a Köztársasági Elnöki Hivatal belső vizsgálata nyomán, hogy az Országgyűlés honlapjáról villámgyorsan eltüntetett elmélkedést nem is látta az államfő, és a szöveg nyilvánosságra hozatalát sem engedélyezte a kommunikációs igazgató. A hivatal gyors reagálása ellenére sem sikerült megakadályozni, hogy az ellenzéki sajtót és az internetet ellepjék a gúnyos kommentárok.
Sajnos nem ez volt az első eset, amikor bebizonyosodott, hogy sem az elnök, sem pedig a mögötte álló adminisztráció még nem tudott beletanulni az új szerepbe. Az első hónapok csetlése-botlása még nem eredményezett ugyan végzetes hibát, ám mégis elgondolkodtató, hogy éppen Schmitt Pál nem tudja támadhatatlanul ellátni a pártok fölött álló államfő kényes egyensúlyokon nyugvó feladatát, aki elődeinél sokkal rutinosabb politikusként foglalhatta el hivatalát. Nincs persze könnyű dolga, hiszen már attól a perctől kezdve zuhognak rá az övön aluli ütések, hogy a nyár folyamán Orbán Viktor hivatalosan is őt nevezte meg a köztársasági elnöki szék várományosaként. Ezek a gúnyolódó címlapokban és ironikus hangvételű glosszákban megtestesülő kritikák egy percig sem hagytak kétséget afelől, hogy az előző két ciklus hatalomgyakorlói Orbán Viktor bábjaként tekintenek a személyére. Az előbbiekben említett körökhöz képest üdítő élményt jelentettek az Országgyűlés két új pártjának, a Jobbiknak és az LMP-nek az állásfoglalásai, amelyek lényegesen nagyobb tiszteletet tanúsítottak az elnök személye iránt, és a balliberális szurkálódásokkal ellentétben a bírálataik sem lépték át a jó ízlés határait.
Nem vitás, hogy bárkit jelölt volna államfőnek a Fidesz, az illető ugyanolyan támadásoknak lett volna kitéve, mint Schmitt. A nyár folyamán fagyos légkörben távozó Sólyom László is csupán azóta kezdi visszanyerni a mértékadó jogtudósnak kijáró elismerést a baloldali értelmiség körében, amióta felemelte hangját az Alkotmánybíróság védelmében. Ugyanakkor az is tény, hogy az új államfő iránti hangulatkeltés könnyűszerrel megakadályozható lett volna, ha Schmitt Pál képes leküzdeni az egyébként óhatatlanul előkerülő szerepzavarokat. Nem ő az egyetlen kétharmados parlamenti többséggel a közelmúltban megválasztott közjogi méltóság, aki fideszes múltja miatt vált céltáblává. Domokos Lászlónak, az Állami Számvevőszék elnökének vagy Stumpf Istvánnak, az Alkotmánybíróság tagjának ugyanazokkal az előítéletekkel kellett a megválasztását követően szembenéznie, mint Schmittnek. Mégis képesek voltak kezelni a problémát, eddigi tevékenységükkel csattanós választ adva az őket érő kritikákra. Immár mindketten elmondhatják például, hogy legalább egyes részterületeken szembementek az Orbán-kormánnyal. A magas végkielégítésekre kivetett 98 százalékos különadó bevezetésének alkotmányellenességét bírótársai mellett Stumpf is támogatta, és a jövő évi költségvetés tervezetét sem csupán a szocialisták által agyonszeretett Kopits György, a Költségvetési Tanács elnöke bírálta, hanem a számvevőszék első embere is. Az előbbiek ismeretében válik igazán nyilvánvalóvá, hogy az Alkotmánybíróság kapcsán kirobbant helyzetben mennyire nem állt Schmitt Pál a helyzet magaslatán. Egyáltalán nem biztos például, hogy a különadók miatti alkotmányjogi vita kapcsán a köztársasági elnöknek éppen a televízióban kellett megszólalnia. A legfőbb közjogi méltóság szándéka, vagyis a feszültség mérséklése mindenképpen helyeselhető. Az elhangzott elnöki nyilatkozat azonban csak részben érte el a kívánt célt. Hiába próbált az államfő amellett érvelni, hogy a parlamentáris rendszer zavartalanul működik, és mindenki a dolgát teszi, a kedélyeket mégsem sikerült lecsillapítania. Talán több sikerrel jár, ha látványosabban próbál a pártok érdekei fölé emelkedni, néhány körültekintően megfogalmazott mondattal figyelmeztetve arra, hogy az ország ügyeinek rendbetétele mellett az alkotmányjogi problémák kezelésének íratlan szabályai nem szorulhatnak háttérbe, a hangsúlyt a konszenzuskereső magatartásra téve. Több jobboldalinak számító sajtóorgánum – köztük a Magyar Nemzet vezércikke – például éppúgy bírálta az Alkotmánybíróság kapcsán tanúsított kormányzati magatartást, mint ahogyan a polgári oldal értelmiségének mérvadó személyiségei is kifejezték ellenérzéseiket. Nem kis részben a fentieknek köszönhető, hogy Lázár János eredeti javaslatát a törvényhozásban végül megszelídítve fogadták el. Schmitt Pál is megtehette volna, hogy karakteresebb véleményt fejt ki. Ezzel persze nem oldja meg az idekapcsolódó problématömeget, de kétségkívül sokat tehetett volna azért, hogy az elnöki hivatalt érő vádaskodások elcsituljanak.
Ha a köztársasági elnök első száz napjának nem belpolitikai vonatkozású eseményeit is szemügyre vesszük, akkor már lényegesen több biztató jelet fedezhetünk fel. Amennyire idegen terepnek bizonyult az államfő számára a közjogi terület, annyira otthonosan mozog a diplomácia terén. Schmitt Pál pályafutásának ismeretében természetesen nem meglepő az itt tapasztalható aktivitás, hiszen sportolói tevékenységének befejezése után szinte teljes életműve a külügyekhez kapcsolódott. Az augusztus 6-i beiktatás óta a Vatikánt éppúgy megjárta, mint az ENSZ közgyűlését. Tevékenyen részt vesz a visegrádi országok együttműködésének erősítésében, és az Erdélyben tett kétnapos látogatása is markánsan jelzi, hogy kitüntetett szerepet szán a határon túli magyarokkal való kapcsolattartásnak. Látványos sikert eddig ugyan nem könyvelhetett el, de lobbitevékenysége sokat segíthet abban, hogy a közeljövőben Magyarország be tudjon kerülni az ENSZ Biztonsági Tanácsába, vagy a szlovákiai magyarokat sújtó nyelvtörvény végre hatályon kívül legyen. A sikeresnek tűnő diplomáciai ténykedés azért is hasznos, mert a küszöbön álló EU-elnökség miatt az idekapcsolódó államfői feladatok is megsokasodnak. Hasonlóan hibátlannak mondható a társadalommal való kapcsolattartás. A közvetlen stílusú, barátságos fellépésű elnök ezen a téren is ügyesen mozog, bár az olyasféle irritáló jelenségeket, mint az önmagáról elnevezett érdemérem megalapítása, mellőzni lehetett volna. Egyelőre nem találta még meg azokat a témákat, amelyek felkarolásával maradandóvá tehetné elnöki ciklusának mérlegét, ám az eltelt idő rövidsége miatt nyugodtan megszavazható neki a türelem.
Schmitt Pál az általa betöltött tisztséget övező tiszteletet csak akkor tudja megerősíteni, ha minden esetben megtartja azt a kötelező távolságot a többi közjogi szereplőtől, aminek megléte nélkülözhetetlen az államfői tisztség tekintélyének megőrzéséhez. Kizárólag ebben az esetben lehet képes arra, hogy úgy ugorja át a Mádl Ferenc és Sólyom László által igen magasra tett lécet, hogy az lehetőleg remegés nélkül a helyén maradjon.