(hová tűntek az indiánok )

Én nem tudom, hány éves koromban olvastam először a Winnetout, a Robin Hoodot és A dzsungel könyvét. Az biztos, hogy tízévesen három hősöm volt: Winnetou, Robin Hood és Maugli, a farkasgyerek. Old Shatterhand, Karl May „vágylénye” korántsem vonzott annyira, mint az apacsok éjfekete hajú, ifjú főnöke és húga, Nso Csi (Szép Nap), aki meghalt a történet legelején. Robin Hood társaira is név szerint emlékszem: Little Johnra, Skarlát Willre és a keményfejű Tuck barátra. Felejthetetlenek számomra Kipling állathősei: Akela, Bagira, Balu, Ká és Sir Khan, a tigris. Az Egri csillagokat valószínűleg kicsit később olvastam, Kafkát, Thomas Mannt, Dosztojevszkijt pedig kamaszkorom vége felé. Ezek már egészen más élmények voltak, az élet és lélek súlyát hordozták, búskomorrá tettek és fölemeltek. Ha Miskin herceggel bensőleg azonosultam is, nem vágytam hozzá hasonló lenni. Ha nehezen tudtam esténként elaludni, inkább Winnetoura gondoltam, mint Raszkolnyikovra.
Nemrégiben négyéves unokámnak, Ambrusnak Maugliról meséltem, s eszembe jutott a dzsungel titkos jelszava: „Egy vérből valók vagyunk, te meg én.” Aztán szó szerint az is: „A Dol, a dekkáni Dol a vörös kutya, a gyilkos.” Ez azt bizonyítja, hogy a gyermekkor nyomai a legmélyebbek. A lányom, Luca Ambruskának négyéves születésnapjára indián tolldíszt akart venni. Kaphatott volna Pókember-álorcát, E. T.-maszkot, de toll az nem volt, pedig az interneten is kereste. Végül kiderült, hogy van egy indiánbolt, ott Ambruska ifjú nagynénje beszerzett egy főnöki tollkoronát.
Nos, tudom, hogy van olyan csoport vagy szervezet, amely indián hagyományokat ápol, s tagjai nyáron néhány napot vigvamban töltenek el az anyatermészet ölén. De indiánkultusz a gyermekek körében nem létezik, s indiánokról szóló könyvek nem forognak közkézen, miként egykor, az én kiskoromban. A Móra 1966-ban kiadta ugyan a Winnetout, de az már a feledés homályába vész. Nem indián hősökről álmodnak a kisdiákok, a tévé képernyőin is – ha kalandról, hősiességről van szó – inkább képzelt vagy valóságos szörnyek tobzódnak. Legutóbb, ha jól emlékszem, a keletnémetek készítettek indiánfilmeket Gojko Miticcsel, de már az is jó néhány éve volt. Az indiánok szinte eltűntek a köz- és gyermektudatból. Az a fajta tragikus hősiesség, amelynek legszebb példája Unkasz, az utolsó mohikán, nem példa többé, keveseket vonz, odalett a rézbőrűek romantikája. Verssorok jutnak most az eszembe: „Az indiánok fáradt lovaikkal meghátráltak a habzó part felé, kéklett az ég, mögöttük volt a tenger, feszes inakkal gázoltak belé. A tollaik robogtak, mint a lángok, léptettek, testük lassan lemerült, hátuk mögött a nap vörösre váltott, aztán az ég, az izzó fémmel kihűlt…”
Kik most a hősök? Ki ismeri Manitou nevét? Miféle figurák hagynak nyomot a gyermeki lélekben? Én ezt a folyamatot, ami a multikultúra forrásából ered, nem tudom követni. Csak annyit látok, amikor bemegyek egy játékboltba: minden fajta kifacsart testű, néha undok – ám a gyermekek körében közismert –, általában erőszakra utaló alakok vesznek körül. Vannak autóik, ufóik, rakétáik, van mobiltelefonjuk, különböző fegyvereket használnak, s a nevük ovis, kisiskolás körökben fogalom. Pólókon, sapkákon, melegítőkön díszelegnek, s aki nem visel ilyen ruhadarabot, az igazából nem lehet menő. Ezeknek a hősöknek a lelkülete tulajdonképpen megfejthetetlen, bár számomra nyugtalanító.
Hogy visszatérnek-e valaha a büszke és nemes indiánok, én nem tudom…