Majom

Csak ennyi a szabadság. Hámló falak, a sarkokban méteres fekete pókhálólebernyegek. A konyha horpadó kövén középre gurul a tekintet, a sarokban duhogó öntöttvas kazán az ipari forradalom idejéből. A pincében almaszag, ládányi barnás gumó: azonosíthatatlan gyümölcsök, mumifikálódott csecsemőöklök. Ha a vén bojler berobban, kékes lángvulkán csap ki cilindere alól. A vécében télen gomolyog a lehelet, befagy a víz, a kagyló porcelánja ráncos, mintha bölcs öreg arcra végezném a dolgomat. A falakban vászonba tekert, háború előtti ólomdrótok, néha sercegve huny ki örökre egy-egy foglalat. A kapucsengő gombja muzeális, hiába nyomkodják, meg se szólal. Esőben viszont napi többször berregni kezd, holott a járda tükrén nem áll az égvilágon senki.
Minden utánzat, másolás. Óraláncon ruszki zsebórát lógatni egyik mellényzsebemből a másikba, Ecseri piacon vásárolt nyakkendőkben feszíteni, egy konténer tetején borsalino kalapot lelni, mélykék és bársonyos, éppen az én fejméretem, nekem tették oda. Lábszáram helyén nagyapám lábszára feszült ugyanebben a nadrágban, lábfejem helyén másik nagyapám lábfeje nyújtózkodott a cipőmben. A kalap árnyékában úgy szívom a magam sodorta cigarettát, mint Alain Delon a Borsalino és társa képkockáin. Denevérlebernyeges ballonkabátban feszítek, amilyet a Jules és Jimben látni, mielőtt a szerelmesek vajtartóforma kocsijukkal a vízbe hajtanak a gátról. Ellenzős sutyeráksapkához duzzogó szájat biggyesztek, akár a Kifulladásig buldogpofájú Belmondója.
Anyám mosógépét használni visszajárok, a vizes ruhát apám tengerészgyalogos-málhazsákjában cipelem, nyomja vállamat, vállamon mongol bőrkabát, szájamban albán gyökérpipa, benne sherryvel átitatott holland dohány vagy a szűkösebb napokon pálinkával házilag nyakon öntött, csontszáraz Óbester. Nem sokkal zamatosabb az avarfüstnél, ám én remegő orrcimpával szippantom a mélabús-kékes avarfüstöt is. A mongol bőrkabát alatt fekvőtámasztól, súlyzózástól duzzad a vállam, belga szimbolista költőket fordítok írógépbe, rájuk ujjal mutogattak az utcán, lángoló makákónak csúfolták őket a kortársak, ők meg kajakoztak, és egyházatyákat olvastak, kanálisok sebhelyes tükre fölé hajolva merengtek, vagy lihegve csépelték bokszpartnerüket. Bőr feszül bőrkabátom alatt, izom feszül a bőr alatt, ahogy felkapaszkodom az Ördög-árok felett átívelő távhővezetékre, átbillegek, mélyről feltörő tériszony, szeretem az odalenti aprókat és nevetségeseket, ott bolhászkodnak lakásuk lángoló barlangjában, kukkolom a konyhákat, alattvalóim engedelmesen mosogatnak, rántást kavarnak, tányért hajigálnak, keresztrejtvényt fejtenek és csókolóznak.
Ezerötszáz forint ösztöndíjam egyharmadát hanglemezekre költöm, dühödt és robbanékony, fájdalmas matematika: Csajkovszkij hegedűversenye, Brahmsok, Lisztek, Coltrane és Ellington. Az egész csomagot fent felejtem a villamoson, és kétszer nem szállhatok ugyanarra a villamosra. Másnap dacosan vissza a boltba, havi járandóságom második harmadából beszerzem pontosan ugyanazt a lemezcsomagot, felszállok ugyanarra a villamosra, ragadozóként szorongatom a zsákmányt. Két barát sörpárbajt iszik, tekintetek parázslanak, a gyengébb gyomrú ernyedt szájjal borul az asztalra, hazatámogatom, homlokát tartom a csatornanyílás felett, szerény párbajsegédi adagom felemésztette a pénz harmadik harmadát. Étkezésem eztán napi egy Túró Rudi sok-sok csapvízzel, gubbasztok az ágyon, és készülök a vizsgákra, filléres diákmozibérletemmel éhgyomorra nézem a filmeket, amelyekben mások esznek.
Ekkor sodródsz mellém, én mindig minden lányba szerelmes vagyok, beléd is, te még soha, egyetlen fiúba sem, belém sem. Éhgyomorra iszom a világot, fejembe száll, te viszont irtózol az utcán és a fejemben botladozó részegektől. Lyukat beszélek a hasadba, felfakadt gesztenyék kásás belén át gázolva végigvonszollak a lángoló konyhák akváriumai alatt, keresztül a távhővezeték szédületén, végig a fekélyes hátú Duna partján, kifulladásig, végül dobogó szívvel torpanunk meg az igéző nevű Vörös Makákó bár ajtajánál.
A Duna fölé kiugró bástyán elcsókolt első csók napjának évfordulója ez, nagy garral ünnepelünk, zsebemben friss ösztöndíjam ezerötszáz forintja, belépünk, csupa tükör falú, műbőr üléshuzatos kupleráj áporodott padlószőnyege süpped a talpunk alatt, és elkentrúzs-színű, vörös műselyem függönyök fokozzák a délutáni ürességet. Röstellnénk bevallani csalódásunkat, kifordulni az ajtón. Beesett szemű, zsíros hajú pincér közeleg, csokornyakkendője elbillent libikóka, ásítást fojt el a markában, átnyújtja a ragacsos étlapokat. Ragulevest rendelsz, átfagytál a kora tavaszi hűvösségben, langyos folyadékban ázó levespor érkezik, előttem ugyanannak a löttynek hályogos tojássárgával dúsított változata. Ekkor pillantottam meg az étlapon a nap koronáját, a valódi Henkell Trockent, a Monarchia korának csúcstermékét, a Thurn und Taxis hercegek asztalának fénybuborékos aranyát, megszédültem. A múltelixír hihetetlenül olcsón, kétszázhatvan magyar forintért kínálkozott, régi hercegek régi színésznők cipőjéből szürcsölték mámorosan, kétszer nem léphetünk ugyanabba a pezsgőbe. A bamba pincér ügyetlenkedett a krómozott vödörrel és az üveg nyakába kötött patyolatfehér kendővel, mentegetőzve, hogy a legritkábban fut be ilyen rendelés, nekünk még ekkor se volt gyanús a dolog, hát koccintottunk. Sosem ittál alkoholt, még egy-egy csepp is a csontodig fájt, ez valami allergia lehet, kettőnk helyett fogyasztottam kénytelen-kelletlen, a végére egészen kipirultam, valódi úriemberként hagytam egy ujjnyit az alján, ne higygyék, hogy valami nagy dolog ez nekem.
Ekkor kezdett bennem derengeni, vajon mennyi is az annyi, kértem újra az étlapot, ezúttal jóval izgatottabban, a koma már szeme sarkába csíptetett nevetéssel hozta, nem volt vak, csak pincér. Kivert a víz, miközben bámultam azt a hanyagul elnézett plusz nullát, kétezer-hatszáz forint, nekem, botcsinálta gavallérnak nincsen annyim, nálad is csak azért akadt a kiegészítésre elegendő, mert édesanyád rád bízta valami számla kifizetését, apróból guberáltuk össze az utolját, otthagytuk a kupacot a leplezetlenül vigyorgó pincérhadnak, kilépve a Duna felől süvítő éles levegőbe.
Álltunk az egy évvel azelőtti bástyán, fejemben lázasan örvénylett a pezsgőmámor és a pénzszerzési módok katyvasza, életemben először vesztettem szerencsejátékon, egy nullán múlott. Világító pezsgőbuborékok gyöngyöztek elő a sötétből Pesten és Budán, két lángoló emberszabású példány borult egymásra kétségbeesetten, a felegyenesedésre képtelenül, talán egy időre, talán egy életre.