Nyomkeresők

Öt euróval a zsebében indult szokásos reggeli sétájára Bánffy György. Előtte üres kávéval bevette gyógyszereit, Tilda asszony, a felesége megmérte vérnyomását, amely 110/70 volt. A kápolna, mely a falu fölött magasodott, és a korai séta célpontja volt, talán háromezer méter távolságra feküdt a tengerparti hoteltől. Néha megnyúlt az egyórányi séta, attól függően, hogy melyik utat választotta, ugyanis több ösvény vezetett fel az oromzatra. Mindenesetre még az indulás előtt sortjába csúsztatta az idegen bankót, ugyanis reggeli előtti megbízatása volt a friss croissant beszerzése. Semmi felesleges pakk, pénztárca, kis táska, mobil, amely elvonhatta volna figyelmét az olajligetektől, a kontyos bozótoktól, a madaraktól és a lombokon áttörő fénypászmáktól. A meredek kaptatókon csak gyalogszerrel lehetett haladni, meg-megállva. A színész közismert passziója volt az erdőjárás, a vadászat. Egyszer egy riporter megkérdezte tőle, melyek a legszebb szavai. „Csönd, hullámzik, dörömböl, fuvallat, szellő” – szedte össze hamarjában a legkedvesebbeket. Korfura is azért jött feleségével immár negyedszer, hogy újra és újra megmássza a Matthaiosz hegyet, hogy a kápolnához érve megpihenjen a falak között, s majd ismeretlen rókaúton térjen vissza a Messonghi folyó torkolatánál lévő hotelbe, friss rongyoskiflivel gyarapítva a reggelizőasztal választékát.

Szerdai nap volt, szeptember elseje. Az üdülés utolsó napja, másnap hajnalban indult a charterjárat Budapestre. A messonghi hotel valójában csinos villa volt, amelyben nyaranta többnyire ismerős magyar családok pihentek. Ismerték egymás szokásait, kártyacsatákat vívtak, és hallgatták Bánffy György színes adomáit, nagy terveit, hogy most hazatérve éppen a Tragédiával indul majd Erdélybe az Evangélium Színházzal. A sziget fővárosától, Kérkirától (ahogy a görögök nevezik az ősi települést) 25 kilométerre délre van a már említett villahotel, kőhajításnyira a tengerparttól. Tilda, a feleség kerekes székben ült, és sóvárgással bámulta a smaragdsziget áttetsző tengervizét. Elérkezvén a reggeliidő, s hogy a színész még nem jött le a hegyről, mindenki jókedvűen falatozáshoz látott, annak reményében, hogy Gyurka – így becézték a barátai – talán hosszabb utat választott, s hamarosan leül a reggelizőasztalhoz. Dél körül viszont már nyugtalankodott a kis csapat. Ebéd után a szállodatulajdonosok jöttek-mentek, érdeklődtek. Később az üdülővendégek, akik a Bánffy házaspárral együtt nyaraltak, kaptak egy-egy kismotort, azzal fésülték át a környező kiserdőket. Tilda tehetetlenül körözött kerekes ülőszékével a napozóteraszon, és átkozta azt a márványlépcsőt, amelyen rajtavesztett. Üdülésük ötödik napján ugyanis megcsúszott, a papucs kifordult a lába alól, és eltört a bokája. Tilda ekkor azt ajánlotta – egy nyomorékkal ne bajlódjon senki –, utazzanak haza. Gyurka azt mondta, olyan jól érzi magát, maradjanak. Az asszony valóban kapott kerekes széket, mankókat, a tenger hullámai ugyan már nem simogatták, de férje jókedvűen tolta a vendéglőkbe, a boltokba, a sétányokra, naponta többször a tengerpartra és a szépséges kikötőbe.
Késő délután már bejelentették Bánffy György eltűnését, ám a rendőrség – gyakorlatához híven – csak 24 óra múlva fogott hozzá a kereséséhez. Tilda nyomban telefonált Budapestre András fiának, hogy utazzék Korfura, és várja be, míg édesapja előkerül. Szentül meg volt győződve arról, hogy betoppan a szállodába. Úgy csomagolt tehát, hogy több váltás fehérnemű, öltöny, borotválkozókészlet várja a férjét, aki meglehet, eltévedt a rengetegben, és most bolyong valahol, keresi a szállodáját.
András megérkezett azzal a repülőgéppel, amely csütörtökön hajnalban az üdülővendégeket – közöttük Tildát is – Budapestre repítette. Tilda begipszelt lábbal Korfun már semmit sem tehetett férjéért, különben is a biztosító emberei megszervezték, hogy Ferihegyen mentőautó várja nyomban kórházba szállítandó bokatörése megműtésére.

Bánffy György fia, András állatorvos. Egyetemi társával állatkórházat létesített, ahol ő vezeti a sebészeti osztályt. Korfun először egy szál maga járta be azokat a feltételezett utakat, ösvényeket, amelyeken édesapja megejthette reggeli sétáit. Három napig őrjöngve kereste. Amikor a falu családszerető emberei megtudták, hogy a fiú keresi az apját, csatlakoztak hozzá. Kutatás közben vigasztalták, amitől András újult erőre kapott. Ekkorra már láthatók voltak az utcákon, tereken, strandokon a művész útleveléből kinagyított fotók. A szeretetmegnyilvánulásnak hátránya is volt, mert nagy igyekezetükben a kedves görögök hol itt, hol ott – kávéházakban, éttermekben – látták felbukkanni Bánffy György magyar színművészt. A bejelentések ellenőrzése kissé hátráltatta a rendőrség munkáját. A milícia emberei kutyákkal is keresték Bánffyt, ám a buzgó jószágokkal semmire sem mentek, mert drog keresésére voltak kiképezve.
A harmadik napon bekapcsolódtak a tűzoltók is. Ugyanis a sziget északi részén kitört a tűzvész. Önkéntes tűzoltókat rendeltek a helyszínre, akik nyomkeresők is voltak. Amikor e tűzoltók az oltás után fáradtan hazaindultak volna, meghallották, hogy egy magyar férfi keresi az édesapját. Csatlakoztak hozzá. Ezek az emberek mindenekelőtt – mesterségük fogásait alkalmazva – kikérdezték a kétségbeesett magyart édesapja szokásairól. Miután megtudták, hogy szenvedélyes vadász volt, beleélték magukat az ismeretlen színész lelkivilágába: ha ők vadászok, ha ők erdőt járók volnának, milyen útvonalakat választanának. Minden letaposott fűszálon elindultak, bokortól bokorig haladva. Benyomultak a legsűrűbb bozótosba is, és három óra múlva megtalálták – holtan – Korfu bokorrengetegében a tüskéktől véresre karmolt, valamelyik útról lezuhant magyar színészt. A tűzoltók parancsnoka odalépett Andráshoz, és sírva a nyakába borult.
A holtfáradt tűzoltók a pénzt, amelyet András felajánlott számukra, nem fogadták el. Hosszan kérlelte a parancsnokot, fogadjanak el legalább valamilyen italt, ajándékot hálája jeléül, hiszen három napig tartó keresés után végül is ők találták meg az édesapját. A parancsnok a hosszas kutatás közben megtudta, hogy András állatorvos.
– Doktor úr – mondta félszegen a parancsnok –, nekünk nagyon kellene egy kiskutya. Elpusztult a kutyánk, kellene egy kis jószág, betanítanánk nyomkeresőnek. Görögországban nem tudtunk szerezni egy német juhászt, amelyik betanítható…
– Meglesz! – kapott a kérésen az állatorvos.

Hazaérkezvén elkezdődött a keresgélés. Bánffy András az ország négy sarkából fiatal német juhászkutyákat hozatott fel Pestre, megnézte, megvizsgálta, milyen egészségi állapotban vannak, milyen a csípőjük, melyik alkalmas kiképzésre. Végre rátalált egy kölyökkutyára, megvette, beoltotta, megszerezte számára a szükséges papírokat, az útlevelet is. Állatot külföldre kijuttatni civilnek keserves feladat. Első lépésként százezer forintért kellett vennie egy repülőjegyet. De ki viszi ki Korfura a kiskutyát? Talán egy pilóta? A repülőtérre sietett, ahol megtudta, hogy vége felé közeledik az üdülési szezon, és az utolsó chartergép másnap indul. Megkereste a repülőgép pilótáját, mert arra gondolt, hogy ha most nem tudja elutaztatni Korfura a kölyköt, csak egy esztendő múlva nyílik rá alkalom, vagy soha. A pilóta azt mondta, ha valaki elvállalja, hogy ez az ő kutyája, vele utazik, és ajándékba viszi a rokonának, akkor ő elviszi ingyen.
A tűzoltók már várták a kutyakölyköt a korfui repülőtéren. A gördülő kofferből egyenesen a parancsnok ölébe ugrott a kis jószág. A parancsnok, hogy zavarát leplezze, letépte melléről a rescue-jelvényt, és elküldte Bánffy András magyar állatorvos címére.