Szóló Sóhajok hídja

Érezte már úgy, hogy az utcájából nagyon hiányzik egy impozáns szökőkút? Netán felépíttetné az önkormányzattal a velencei Sóhajok hídjának másolatát? Vagy csak a négylábújával tenne jót, s elvinné a drégelypalánki kutyafitneszközpontba? (Pénz beszél, kutya meg ugat, ugyebár.) Ha az előző kérdések mindegyikére igennel felelt, akkor ön állítólag igazi européer, olyan állampolgár, akire az Európai Uniónak szüksége van. Gratulálunk!
Ha azonban az a kérdés fogalmazódott meg önben, hogy mi ez a marhaság, akkor se csüggedjen, hiszen mi sem értjük. (Vagy úgy teszünk.) Annyi biztos, az unió ilyen s ehhez hasonló beruházásokra adott sok millió euró támogatást az utóbbi években, láthatóan nem sokat törődve azok társadalmi hasznával. Az egyik leginkább szemet szúró támogatásból, 5,25 millió euróból limuzinokat vásároltak, amelyekkel európai parlamenti képviselőket fuvaroznak Strasbourgban. Kilencszázezer elment golftanfolyamokra, 1,6 milliót kapott a svéd király anyagi problémái rendezésére, a hannoveri állatkertnek pedig hétmilliót utaltak, hogy a sivár német tájat juharfákkal övezett kanadai parkká varázsolják. A drégelypalánki kutyafitnesz-beruházás valamilyen oknál fogva az összeállítás élére került, a velencei-tavi Sóhajok hídjának 5,5 milliósra tervezett projektje valamivel lejjebb szorult.
Az Open Europe talán nem véletlenül állt elő az ötvenes listával éppen az EU-ban zajló pénzügyi vita idején. A brit szervezet munkatársai abban bízhatnak, hogy az uniós döntéshozók a jövőben átgondolják közröhej tárgyává lett támogatási politikájukat. De legyünk igazságosak: uniós forrásból számtalan olyan beruházás valósulhatott meg nálunk is, amelyekre más módon nem lett volna lehetőség. Még ha az önrész miatt az önkormányzatok hatalmas adósságokba verték is magukat. Utak, iskolák létesültek, kis- és közepes vállalkozások is forráshoz juthattak. De közben akkora pénzek folytak ki az ablakon, sőt megkockáztathatjuk a kijelentést: tűntek el kézen-közön, hogy az értelmes programok hitelessége is megkérdőjeleződött. Ha jóindulatúak vagyunk, azt mondjuk, a valóságtól távol élő bürokraták csak azt nézték, hogy az adott pályázatok minden formai követelménynek megfelelnek-e, megérkeztek-e idejében, s ha igen, akkor odaítélték a támogatást. Rá kell azonban világítani arra is, tagállami szinten, a végfelhasználók némelyikénél az urambátyámvilág, a ma nekem, holnap neked elv érvényesült, s így szinte közhellyé vált a megállapítás, hogy a közbeszerzések, pályázati rendszerek a korrupció melegágyává váltak. Magyarországon (a Transparency International felmérése szerint) a tenderek 65–75 százalékában merült fel a korrupció gyanúja, a csúszópénzek 2008-ban 25 százalékkal drágították a közbeszerzéseket, ami 400 milliárd forintot jelent. 400 milliárd forint ellopott pénz egyetlen év alatt!
Nem vigasz az sem, hogy Nyugat-Európában is lopnak, a Lajta szerencsésebb felén is történnek értelmetlen kifizetések. Nemcsak azért butaság ezzel takaróznunk, mert a jut is, marad is rendszerben ott azért összegszerűen és arányaiban is több marad a pozitív tartományban, hanem mert ott nincs belekódolva, kötelezővé téve a zsebbe visszafizetés. Ha nem korrupt valaki, s nem tesz azzá másokat sem, attól még lehet győztes, sikeres. Ezt az elvet kellene valahogy nálunk is meghonosítani, amire a jelek szerint megvan a szándék. Csak éppen túl sok az éhes száj, a viszonzatlan szívesség. Az elszámoltatás nemcsak az igazságtétel miatt fontos, hanem mert a mentalitáson is mielőbb változtatni kell.
De máris úgy hallani, Magyarországnak sikerült javítania korrupciós indexén. Mondjuk (amint a vicc tartja) nem volt olcsó elintézni.