Balkáni húrok

Nem csak a puliszka, a csevapcsicsa sem robban, legföljebb odakozmál, ha túlhevítik alatta a vasat. Magyarok, szerbek, horvátok, cigányok sokszor mulatnak együtt a Söndörgő zenéjére, senki sem kérdezi, mit keres itt a másik. A szentendrei tamburások elpengetik az újvidékiek nótáját, és fordítva – ahol hagyományosan együtt élnek a különböző nemzetiségű közösségek, feszültségnek nyoma sincs. Az idén tizenöt éves zenekar bőgőse, Buzás Attila mesél dalaikról; mint mondja, az általuk is játszott tamburazene a történelmi Magyarország déli határainál alakult ki, ma is a Vajdasághoz és Horvátország északi részéhez kötődik leginkább. De játsszák már macedónok és montenegróiak is, meg persze, a Vujicsics együttesnek hála, évtizedek óta itthon is.
A Söndörgő negyedik lemezével jelentkezett a minap, címe: Lost Music of the Balkans. Az angol nyelvű névadás nem véletlen: Nagy-Britanniában, Hollandiában, sőt Japánban is érdeklődnek az ott egzotikusnak számító, jellegzetesen közép-európai dallamvilág iránt. A londoni Queen Elizabeth Hallban telt házas koncertet is adtak már. A zenekar az utóbbi hónapokban Mohácsra járt tapasztalatokat, benyomásokat gyűjteni, „hatást vadászni”, jó értelemben véve. Segítőjük és mesterük Versendi Kovács József tamburás prímás volt. A lemezre a délszláv dallamokon kívül kifejezetten cigány tamburás darabok is kerültek – magyarok Mohácsról s délebbi vidékekről való szerbek egyaránt.
A bőgős úgy véli: aki szereti a tamburazenét, ismerheti ezeket a dalokat, bár tény, hogy a szerbeknél és horvátoknál a muzsika sokkal inkább a mindennapok része. A népi hagyományokat könnyűzenéjükbe is gyakrabban beépítik, a jó tamburásokat, fúvósokat az egykori Jugoszlávia teljes területén jól ismerik. Idehaza a táncházmozgalom javított a népzene megítélésén, most is viszonylag sok fiatal érdeklődik a műfaj iránt, s a dzsesszzenészek vagy például az Illés, a Kispál és a Borz, a Csík is elhozta a népi dallamokat a szélesebb közönségnek. (Persze akadnak igencsak feledhető próbálkozások is.) Buzás Attila szavai szerint a népzene világa önmagában is könnyen befogadható, megszerethető, csak azt nehéz elérni, hogy aki nem ismeri, egyszer az is leüljön, és belehallgasson. Az elmúlt másfél évtizedben azért bővült a kör: Kusturica és Boban Markovicsék révén Európa-szerte népszerűek, divatosak lettek a balkáni dallamok. A Söndörgő rendszeresen lép fel iskolákban, hogy a gyerekek időben találkozzanak a zenével ilyen formában is.
A tömegmédia, a zenei szerkesztők többsége mégsem favorizálja a műfajt. A bőgős azt meséli, több rádiós is elárulta nekik, otthon bármikor szívesen hallgat népzenét, de adásba nem meri adni, mert akkor szerinte a hallgatók többsége eltekerne. Ugyanígy gondolkodnak a kiadók, koncertszervezők is, pedig meglehet, a népzene csak azért nem vonz igazán nagy tömegeket, mert a hallgatók sosem kaptak belőle ízelítőt. Buzás Attila úgy fogalmaz: „A népzenét kivonták a forgalomból, s becsomagolták a world musicba, vagyis a világzenébe, pedig a kettő nem éppen ugyanaz.” Utóbbi inkább csak beépít népi elemeket, táplálkozik belőle, de sokkal urbánusabb világot tükröz. Akik nagy népszerűségre, sok pénzre vágytak, követték az irányokat, sok egykor valódi lakodalmas zenét játszó muzsikus és népzenész kezdett például Rózsaszín párducot játszani, csak mert az viccesen hangzott az ő hangszerelésükben, s jóval több helyre be lehetett kerülni vele. A Söndörgő nem követte a piac igényeit, ám a tagok nem is gondolták soha, hogy a zenélésből meg fognak élni. A hangzásvilágot a komolyzenéből hozzák, átszerelnek, dallamokat tesznek egymás után, ám összességében megtartják az eredeti formákat. És a hosszú munka meghozza gyümölcsét: az igényes zenehallgatók közül mára sokan felfigyeltek rájuk.
Tizenöt éves ünnepi koncertjük november 30-án este fél nyolckor kezdődik a Művészetek Palotájában. A fiúk képzőművészek által készített vizuális montázsokat, az eddigieknél merészebb fénytechnikát ígérnek; koncertjükön velük együtt ünnepel a színpadon Sebestyén Márta, Szalóki Ágnes, Herczku Ágnes, Kovács Antal énekes, ott lesz Ferus Mustafov, a Balkán fúvós legendája, Versendi Kovács József, valamint Tompos Kátya, a Nemzeti Színház színművésze, és persze a Vujicsics együttes.