Bojár Iván András válaszlevele

Tisztelt Magyar Nemzet, Kedves János!
Szomorúan olvastam, János, cikkedet a Nemzet 14-i számában (Csontos János: Szexi nemzeti hiphop), mert abban engem mint a huszonnegyedik órában lévő magyar nemzeti kultúra ügyét valamiképp hátráltató jelenséget mutatsz be. Nem személyt, hanem jelenséget, mert amiket ott velem kapcsolatban leírtál, egyrészt valótlanok, másrészt felületesek. Jóakaratúan úgy értelmezem, hogy tevékenységemnek valamiféle többszörösen megtört visszfénye az, ami a szövegeden át megjelenik – nélkülözve a tényeket, a tettek mögött meghúzódó, megismerhető szándékokat. De, mondjuk, legyen ez mindegy. Természetesen szabadon alkothatsz véleményt bárkiről és bármiről. Ha félreértéseken vagy félremagyarázásokon alapuló véleményt, akkor olyat. De a tények, kedves János és tisztelt Magyar Nemzet, azok nem tisztelete, nyegle kezelése fölösleges és ártalmas sebeket ejt. Borzalmas volt azt olvasnom 15 éve halott apámról, János, hogy ő valami rettegett kommunista lett volna, amiért is nevem ideológiailag terhelt. Hogy főszerkesztő volt az átkosban etc. Szegény apám soha nem lehetett főszerkesztő, s ezt ő is tudta, mert bár presszionálták, a pártba soha nem lépett be. Neki egészen más pályája volt. Méltatlanul elszenvedett s alig megúszott munkaszolgálata ellenére kisgazdapárti aktivitása miatt a bölcsészkaron fasisztaként bélyegezve szalámizták a fordulat évében. Utána 1955-ig munkát sem kapott: csengőfrász, pénztelenség, félretettség volt az osztályrésze fiatal férfi korának legaktívabb éveiben. Aztán másfél évtizedébe telt, hogy az értelmiségi lét pereméről tv-szerkesztő, napi kortárs művészeti (!) szakíró váljék belőle. Az sem ismeretlen adat, hogy megfigyelték. Pár éve az egyik ismert közszereplő nyilvánosságra került anyagai közt a róla szóló jelentés is szerepelt. Azt a pályát tehát, amelynek ígéretével fiatal művészettörténészként indult, már soha nem járhatta be. És ez őt össze is törte, mint oly sokakat a hasonló sors. – Mi, fiam, liberális polgárok vagyunk – mondta nyomatékkal a hetvenes években, eszmélésem idején, amikor e két fogalom csak igen szűk társadalmi körben volt ismeretes. Ám épp ez az attitűd vezette őt arra, hogy a rendszerváltozás pillanatában, 64 évesen az ország legidősebb fideszes önkormányzati képviselője legyen ott, ahol az életét leélte, a budai Várban. Nos, mindezek miatt nagyon fáj, hogy az eleve hebehurgyán dobált adatok, kvázi tények között őt is egy mai napi adok-kapok tárgyává tetted. Nyilvánvalóan bánom azt is, hogy az általad citált dolgozatom címéből s nem a tartalmából vonsz le következtetéseket. De belátom, nem tehettél mást, hiszen különben hogyan is jelenhetnék meg a nemzeti kultúra végórájának szereplőjeként, ha azt kellene leírnod, hogy abban a szövegben a fürdőkultúra további fejlesztését, a borkultúra hagyományának budai újraalapozását, a budai Várnak mint a budapesti városfejlesztés tradíciókon alapuló fejlesztésének elgondolását, a Tabán újraélesztését kezdeményezem. János, hogy ebben mi a hígmagyar, mi a nemzetrontó, magam meg nem mondhatom, de alapos, elemző értékelésre kíváncsian meghallgatnám az érveket is.
Üdvözlettel: Bojár Iván András

Kedves Iván!
A felhívást a keringőre elfogadom: hamarosan meg fogom írni véleményemet Budapest-fejlesztési elképzeléseidről. Az édesapáddal kapcsolatos kitérőt sajnálom, nem tartozott a tárgyhoz, s bár a múlt ennél azért kicsit árnyaltabb, mint amit felvázoltál, ezúton megkövetlek írásom e részéért. Káderpolitikai aggályaim viszont nem oszlottak el, bár írásba adom, hogy nem te vagy a nemzeti kultúra kerékkötője. Tisztázzuk: olyanokat, hogy hígmagyar meg nemzetrontó, én nem írtam le. Amúgy pedig lássuk, miféle szőlő terem a budai Vár lejtőin – csak aztán nehogy a világörökségi címbe kerüljön…
Csontos János