Őrzök egy képet róla, ahogy szurkol a többiekért: keze-lába a magasban, égnek áll a haja, arcizmai rándulnak – ez a lelkesedés repítette a páston is. Amikor 1973-ban világbajnok lett a kardcsapat, azt írták róla: „A szívét vitte a pástra. Úgy küzdeni, mint ő, más a magyar csapatban nem tud.” Mégis ráfogták, hogy különc, csapnivaló a stílusa, nem közösségi ember. Pedig a mozgása éppen a kiismerhetetlenségében volt eredményes; pedig a népszerű zenés, táncos murik szervezője ő volt. Kétségtelen, nem volt hajlandó bundázni. Utolsó mohikánja volt a coubertini amatőrség szellemének és erkölcsének.
Attila még vívott legendás hírű édesapjával, Kovács Pállal együtt a Vasasban, amikor ők nyerték az ob-t 1960-ban; ugyanekkor a papa – utoljára – egyéniben lett magyar bajnok, aztán a rákövetkező évben a fiú. A hazai sikerek és a két világbajnoki csapatarany mellett számos nagy nemzetközi versenyt nyert, miközben tele volt tüskékkel és sérelmekkel. Mert hol beválogatották, hol nem.
Évekig ugyanabban az utcában laktunk, gyakran láttam hazafelé szaladni. Mindig futott. Ahogy a páston is. Készültem hozzá, hogy édesapjáról faggassam, aki jövőre lenne százéves. Mindig készülünk valakihez és valahová, de sohasem érkezünk meg.
A 71 éves korában elhunyt Kovács Attilát ma 11 óra 15 perckor kísérik utolsó útjára a Farkasréti temetőben.
origo.hu
Hatmilliárd forint volt a tét az ötös lottón, itt vannak a nyerőszámok
