Zsidómentés és tanúságtétel

Amint a Magyar Nemzet november 22-én és 23-án hírt adott róla, XVI. Benedek pápa legújabb interjúkötetében kiállt a második világháború alatti tevékenysége miatt igaztalanul megvádolt XII. Pius pápa mellett, hangsúlyozva az ő zsidómentő tevékenységét. Ennek kapcsán arra a sajátosságra szeretném felhívni a figyelmet, hogy XII. Pius bírálói miért nem veszik figyelembe az egyik legilletékesebb szemtanú, az akkori római főrabbi véleményét.
Italo Zolli (született Israel Zoller) főrabbi Róma 1943. szeptemberi német megszállásától kezdve végigszenvedte az üldözöttek sorsát, bátran küzdve a rábízottakért, annak ellenére, hogy a Gestapo háromszázezer líra vérdíjat tűzött ki a fejére.
A megszállás után az SS római parancsnoka arra használta föl helyzetét, hogy megzsarolja a zsidókat. 50 kg aranyat követelt tőlük, azzal fenyegetőzve, ha ezt nem teljesítik, a város minden zsidó származású férfi lakosát deportálják. Az érintetteknek azonban csak 35 kg aranyat sikerült összegyűjteniük, ezért a főrabbi a Szentszékhez fordult, ahol másnapra meg is ígérték a hiányzó 15 kg arany átadását. Időközben a különböző katolikus egyesületek és plébániák is összeszedték a kért mennyiséget.
Az ekkor kezdődött együttműködésre, és XII. Pius pápa tevékenységére visszatekintve – 1945-ben – ezeket írta Zolli: „A zsidóság nagy elismeréssel tekint őszentségére, a pápára, aki sürgető felszólításaival ismételten közbenjárt érte. Azért is nagy hálával tartozunk, hogy amikor ezek hatástalanoknak bizonyultak, őszentsége határozottan tiltakozott az igazságtalan törvények és eljárások ellen. E hála különösképpen a római zsidók feladata, akikre a pápa – már csak a földrajzi közelség okán is – különleges figyelemmel tekintett.”
A római zsidók elhurcolásának halogatása azonban feldühítette Himmlert, az SS birodalmi vezetőjét, aki az olasz főváros élére új SS- parancsnokot nevezett ki, hogy hajtsa végre a zsidók deportálását. A veszélyre a szentszéki német nagykövet figyelmeztette a pápát, aki azonnal elrendelte: nyissák meg a rendházakat és kolostorokat. Erről Zolli így számolt be: „A szentatya a püspökök számára kiadott egy körlevelet, amely szerint fel kell függeszteni a kolostorokban érvényben lévő klauzúrát, hogy az intézetek menedékül szolgálhassanak a zsidók számára. Tudok egy olyan helyről, ahol a szerzetesnők átengedték szobáikat a menekülteknek, és ők maguk a pincében aludtak éjszakánként. (…) Ebben a válságos időben a Szent Rafael Társaságot a Szentszék segítségével Berlinből Rómába helyezték. Feladata a zsidók védelme és menekítése volt.”
XII. Piusnak arra is rá kellett döbbennie, hogy tiltakozásai ellenkező hatást válthatnak ki. Erről így írt: „Sok ima és könny után megértettem, hogy tiltakozásom egyáltalán nem segíti a zsidókat, sőt még nehezebbé teszi helyzetüket. (…) A hivatalos tiltakozás valószínűleg a civilizált világ tiszteletét és dicshimnuszát váltaná ki, de a szerencsétlen zsidók számára az eddiginél még kegyetlenebb üldözés lenne a következménye.” Akik tehát hallgatással vádolják a pápát, figyelmen kívül hagyják a tényeket.
Hosszú évek során a rendkívül művelt és sokat töprengő Zolli, az ószövetségi Szentírás egyik legkiválóbb ismerője arra a következtetésre jutott, hogy a próféták által megjövendölt megváltó nem lehet más, mint Jézus Krisztus. 1945 elején felkeresett egy katolikus papot, hogy oktassa őt a keresztény hitre, február 13-án pedig megkeresztelkedett, s a XII. Pius iránti tiszteletből – akinek eredeti neve Eugenio Pacelli volt – a keresztségben az Eugenio nevet választotta. Ezt követően a szentatya közbenjárására a Pápai Biblikus Intézet tanára lett, de tanított a római Gergely egyetemen is. Életének hátralévő éveiben, 1956-ig a katolikus egyház és a zsidóság kapcsolatának javításán munkálkodott.
Eugenio Zolli tehát nemcsak nagyra értékelte XII. Piusnak az üldözött zsidóság érdekében tett erőfeszítéseit, de ráadásul még meg is keresztelkedett. Ezek után a magukat az igazság kizárólagos letéteményeseinek tekintő baloldali csoportok szemében hiteltelenné vált.

A szerző történész