Csókos mese

Éjfél felé járt. Manhalder, a minden téren sikeres bróker kikapcsolta a számítógépét, szivarra gyújtott, kilépett a teraszra. Körülötte sötétlettek a hegyek, alatta fénylett a város. Jólesett neki az éjszakai friss levegő, de még jobban esett volna egy pohár vörösbor. Úgy emlékezett, maradt még a pincében egy palack 2003-as évjáratú Chateau Lavernette, azt kívánta. Lement a földszintre, a konyhából csigalépcső vezetett a pincébe. Amint felgyújtotta odalent a villanyt, az egyik körte kiégett, félhomályba süllyedt a válogatott palackokkal megrakott polc. Feltette a szemüvegét, kereste a Chateau Lavernette-et, azonban tőle jobbra, ahol az anyósától örökölt ónémet tükör állt ágylepedőbe csomagolva, egy jól fejlett, enyhén vedlő patkány jelent meg. Nocsak, ráncolta a homlokát Manhalder, s némi szorongást érzett. Meglepte, hogy a patkánynak milyen hosszú, undorító a farka. Óvatosan körülnézett, felmérte, hogy mit lehetne a patkányhoz vágni. Talán egy palack bort? De mi van, ha fejbe találja, és kinyúlik? Ki fogja a büdös dögöt kivinni a kukába, mert ő nem, az biztos.
– Már csak ez hiányzott! – bosszankodott.
– Inkább örülnöd kellene – mondta erre a patkány gyerekhangon.
Manhaldernek szó szerint leesett az álla, bambán meredt az állatra. Látomásom van, gondolta. De az is lehet, hogy megőrültem!
– Adj hálát a bekötött szemű istenednek, hogy utadba vezérelte Titanilla királykisasszonyt. Készen állsz?
– Mire? – kérdezte elcsukló hangon Manhalder.
– Hű, de nehéz ember! Mit gondolsz, mire! Hogy megcsókold a szutykos bundámat! – Manhalder óvatosan a feljárat felé hátrált, de a patkány résen volt. – Ha nem engedelmeskedsz, barátocskám, még tovább rontom a Remix Systems árfolyamát, és úgy tönkremész, hogy a legzsírosabb portfóliót is nagybőgőnek nézed!
– Csak azt ne, könyörgöm!
– Akkor pedig, rajta, csókolj meg! Elhiszem, hogy undorodsz, de meglátod, megéri. A szemed előtt változom vissza Titanillává.
– Gyerekmesékkel akarsz etetni? – kérdezte kicsit felbátorodva Manhalder.
– Szó sincs róla! Ez nem mese! Elraboltak jóságos, drága atyám kastélyából, de a szélütött, vén zsugori nem akarta kifizetni a váltságdíjat, ezért elvarázsoltak. Csak a csókod segít rajtam. Azt hiszed, olyan nagy élvezet patkánynak lenni?
– Dehogy hiszem – ismerte el Manhalder, s a patkány könyörgő tekintetét látva kezdte megadni magát. – Hogyan csináljuk? A tenyeremre veszlek, és megcsókollak? Fúj!
– A tenyered nem kell! Hasalj a földre, úgy csókolj meg! De vigyázz, olyan büdös a bundám, hogy én is alig tudom elviselni, a szennycsatorna nem csokoládégyár!
– Felfordult a gyomrom.
– Ugyan, ne kényeskedj! Semmi az egész, és máris előtted áll Titanilla királykisasszony! Akkor majd megint megcsókolhatsz, mert jó vágású vagy, és kellően gazdag! Ha visszaváltozom, jól felverem néhány döglött részvény árát. Csinálunk egy kis ribilliót a parketten!
– Nem hangzik rosszul – csettintett Manhalder, s nyomban felhúzta a nadrágszárát. A patkányhoz hasalt, lehunyta a szemét, csókhoz csücsörített! Száján érezte a nyirkos szőrt.
– Nem jó! Szenvedélyesebben!
Manhalder újra csókolt, az orrát csiklandozta a patkány bajsza. De nem történt semmi. Csókolt harmadszor, tizedszer. Semmi.
– Hol vagy, Titanilla? – kérdezte ernyedten.
– Úgy látszik, ez nem a mi napunk. Esetleg próbálkozz másnál, vagyunk itt elegen – közölte a patkány, és egy szempillantás alatt eltűnt Manhalder szeme elől.