Én nem tudom, másoknak örömet szerez-e, ha idézést kapnak a bíróságtól, miként ez velem történt a kellemesnek egyébként sem nevezhető nyár közepén. Egy napon a lap címére, ám az én nevemre idézés jött a Pesti Központi Kerületi Bíróságról, mégpediglen bűnügyben, szerencsémre nem szabadlábon védekező vádlottként, csupán tanúként. A büntetőper könnyű testi sértés vétsége miatt folyik bizonyos Cziczege Armandné (költött név) ellen. Az okirat meg nem jelenésem esetére szigorú szankciókat helyezett kilátásba, esetleges elővezetésemet, amelyért kilométerenként négyszázötven forintot kellene fizetnem, illetve a tisztelt bíróság ötszázezer forintos rendbírsággal sújthat. (A kilométerpénzem meglepő enyheségét ez a félmilliócska ellensúlyozta.) Érdekemben ügyvéd járhat el, de ez nem pótolja személyes jelenlétemet. Viszont ha időben megjelenek, a bíróság (azaz az állam) odautazásom költségeit kérelmemre megtéríti. (Teszem azt, a vonat, busz, komp visszaútra is számított viteldíját.) Rögvest elhatároztam, hogy ha mindenképpen muszáj lesz, kompon közelítem meg a Markó utcát.
De volt két bökkenő. Én Cziczegénét még hírből sem ismertem, továbbá az előző esztendőkben semmiféle könnyű testi sértésnek nem voltam szem- vagy fültanúja. Bárhogy kotorásztam az emlékezetemben, arra a meggyőződésre jutottam, hogy idézésem merő tévedés. Most figyeljenek jól, milyen az élet! Néhány nappal később hazalátogattam (nem kompon), s elmeséltem feleségemnek az esetet. Kissé elsápadt, és így szólt: „Én tudom, miről van szó…” Majd az alábbiakat adta elő. „Cziczegéné egyik távoli barátnőm anyja. Az anyának van egy hetven év körüli, pártában maradt édestestvére, X. Y., aki hajdan a Magyar Nemzetnél dolgozott. A testvérek egyszer hajba kaptak, lehet, hogy többször is, de ez esetben a hajadon orvoshoz szaladt, és látleletet vétetett fel, majd feljelentette a bíróságon a húgát vagy a nővérét. Ezt hallva én (mármint a feleségem) azt találtam elfecsegni, hogy X. Y. egykor, a rendszerváltozás hevében, világnézeti eltérések miatt megrugdosta a széket, amin a férjem (mármint becses személyem) ült. Az első tárgyaláson Cziczegéné lánya, tanúvallomásában kissé felnagyítva, utalt erre a heves természetre valló esetre, ezért idézett be téged a bíróság.”
A székrugdosás tényálladékát sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom és nem is akarom. De arra roppant kíváncsi vagyok, mi köze egy húsz évvel ezelőtt történt, mulatságos esetnek a mostani hajcibáláshoz vagy a felperes jelenlegi személyiségéhez. Miként játszhat szerepet egy perben a „szóbeszéd”. Minden tiszteletemet fenntartva kérdezem: az én semmitmondó tanúskodásomnak mi köze az igazság felderítéséhez? Illő-e az én esetleges utaztatásomra költeni az adófizetők pénzét? Illő-e nekem kényelmetlenséget okozni? Vajon az én vallomásom bizonyítja-e, hogy melyik szerető testvér kezdte el cibálni a másik haját? Vajon miféle törvény kötelezhet arra, hogy így vagy úgy minősítsem egykori kollégámat?
Itt le kell szögeznem: ez az eset száz más hasonló eset létezhetőségére utal. A dolog Kafka-szerűen abszurd és vicces. Így következik egyik per, egyik tárgyalás a másik után.
Felhívtam a bírónőt, aki kedvesen szabadkozott, s arra hivatkozott, hogy a bíróságoknak kötelességük a magánvádas perekben a lehető legnagyobb alapossággal eljárniuk. Végül felajánlotta, küld egy hivatalos levelet, amely felhatalmaz, hogy írásban tegyek vallomást. Maga az ügy – úgy éreztem – őt sem tölti el örömmel.
Azt, hogy hasonló bornírt „fülemüleperek” miatt túlterheltek-e a bíróságok, s váratnak magukra évekig súlyosabb ügyekben az ítéletek, én nem tudom…
origo.hu
Félelmetes orosz üzenet jött a világháborúról
