Az egészségügyi ellátás romlásának következményei

Merő önáltatás, hogy hazánkban túl sok pénzt fordítanak az egészségügyre, vagy hogy az érdekében indokolatlanul nagy erőforrásokat mozgósítanak. Jóllehet minduntalan az államháztartási egyensúly megteremtéséről esik szó, valójában a gazdasági hiányt görgetjük magunk előtt, ami mind több és több nemzetközi hitel felhasználásával jár. S ez sem a talpra álláshoz, sem a gazdasági növekedéshez nem visz közelebb, inkább az tapasztalhatjuk, hogy a sokat idézett egészségpolitikai alapelvek közül – igazságosság, egyenlő hozzáférés vagy a hatékonyság elve – valójában semmi sem valósul meg. Mire jó az egészségügyi kiadások GDP-n belüli részarányának növekedésére hivatkozni, ha közben a magyar adatok egyre inkább elmaradnak a fejlett nyugati országoktól? Még mindig kevés aktív orvos jut egy krónikus betegre, s a kórházi ágyakra eső esetszámból szintén érzékelhető a látványos csökkenés. Hazánkban ezer lakosra háromnál kevesebb aktív orvos jut, és a kórházi ágyakra eső betegek száma csak fele a portugáliainak.
Közben az úgynevezett egynapos műtétek számát tekintve az utolsók közt vagyunk, a hagyományos műtéteké viszont jóval nagyobb bármely más EU-s országénál. Számos tapasztalat mutatja, hogy az amúgy kiugróan magas egészségügyi adatok mögött igazából álteljesítmények húzódnak meg. Még akkor is így van ez, ha a különféle okok miatt eltorzult és eltorzított, de a magyar gazdaság számára közvetlenül érzékelhető belső egészségügyi árakat és szolgáltatásokat vesszük figyelembe. Elegendő az országban regisztrált orvos-beteg találkozásokra gondolni, amelyek többnyire formálisak vagy csupán papíron létező tények, mivel a betegek egy része – sajnálatos módon – csupán receptet írat. Viszont a lakosság egészségi állapota mind rosszabb és rosszabb. De hogyan is várhatnánk mást, ha a véglegesen és végletesen lecsúszottak létszáma tömegesen gyarapodik, ráadásul olyan személyek találhatók közöttük, akik már orvoshoz is a legritkább esetben fordulnak, s akik nyilván nem munkakerülők, vagy esetleg eleve megfosztott helyzetűek (azaz szociológiai szakkifejezéssel élve depriváltak), hanem egyszerűen szegények. Ők ínségmunkára sem kötelezhetők, inkább az ínséges helyzetben lévő egészségügy áldozatai.
Az egészségügy mindmáig mélyülő válsága akkor kezdődött, amikor a kormányzati hatalom – a kórházbezárásokkal egyidejűleg – forráskivonások sokaságába kezdett. Aminthogy az is nyilvánvaló, hogy a jelenlegi rendszerben nem pusztán az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés hátrányai szaporodnak, hanem inkább a szolgáltatások minőségében mutatkozó nagyfokú egyenlőtlenségek duplázódtak meg. Az egészségügyi közkiadások aránya tagadhatatlanul a legalacsonyabb az EU-tagállamok között, gondoljunk az egy főre jutó kiadások árulkodó különbségeire. Míg az egy főre eső cseh és magyar egészségügyi kiadás tíz évvel ezelőtt közel azonos volt, ma e tekintetben a csehországinak alig hetven százalékát érjük el. Ugyanis nem csupán a gazdasági fejlettség függvénye, hogy az egyes országok mekkora erőforrást fordítanak az egészségügy különböző területeire. Ha például az egy főre jutó orvos-beteg kapcsolatok százalékos arányát nézzük, Japánhoz ugyan igazán közel kerülünk, de már korántsem akkor, ha a GDP és az egészségügyi kiadások relatív árindexét vesszük figyelembe.
S nemcsak azért, mert nap nap után az egészségügyben rendre fogyatkozó ápolók számának drasztikus csökkenésével szembesülhetünk, hanem mert az úgynevezett volumenkorlát bevezetése miatt a betegeket egyszerűen nem tudják felvenni. Vagyis a jelenlegi betegellátás hovatovább teljességgel a tönk szélére került, s ha a sok sebből vérző alapellátás finanszírozása nem nő legalább a duplájára, legfeljebb a kórházbezárások száma lesz előbb-utóbb követhetetlen. Ha viszont az egészségügyben dolgozók hivatalos bére továbbra is ennyire alacsony marad, aligha csodálkozhatunk azon, hogy – mivel a fizetésükből a legtöbben képtelenek megélni – várhatóan külföldön kényszerülnek munkát vállalni. De éppígy az igazságtalanságok vagy az önámító hazugságok számát gyarapítanánk, ha akár nagyságrendileg vetnénk össze a szeszes italok, illetve a dohánytermékekre elköltött összegeket, valamint az egy főre jutó egészségügyi kiadásokat. Nem szükséges semmilyen jóstehetség annak megállapításához, hogy az egészségügyi helyzet tovább romlik, ha az állampolgárok többsége nem jut hozzá a nélkülözhetetlen egészségügyi szolgáltatásokhoz, s ebben a korlátozásmentes piacgazdaság térnyerése éppen hogy nem segít.

A szerző szociológus, egyetemi előadó