Jó húsz éve olvastam a naplót, de ez a kép élesen megmaradt bennem. Vörösmarty, ahogy a boraival pepecsel. És megmaradt bennem Kemény kicsit kaján, szúrós tekintete is. Talán a kissé fölényesen odavetett „mind örökké” miatt. Tudat alatt nehezteltem is rá, merthogy ez az ingujjra vetkôzött, borokkal pancsoló rendetlenke férfiú mindig odatolakodott a Szózat költôjének dicsfényes alakja elé. Ezt jól elintézte, báró úr! Reménykedtem, legalább azt a rózsamálit tán megszerezte neki.
Mindez azért jutott eszembe, mert a minap megint Vörösmarty levelezése került a kezembe, s már éppen lelkesedni kezdtem, olvasván: „az igen messze vitt hazafiuskodás szinte nem jól esik a legbuzgóbb magyarnak is. Tudod, szent érzés az; de nem kell vásárra vinnünk, s úton, útfélen üvöltenünk, hanem csak ott, hol hathatósabb rugói, vagy nevezetesebb következései lehetnek.” Épp elmorfondíroztam volna rajta, hogy mily jó útmutató lehetne ez ma is a vásárra vivôknek is meg a nevezetesebb következésekre fittyet hányóknak is, amikor egy kis miniatűr dráma visszalendített a borvilágba.
Fábián Gábor, az Arad melletti világosvári Bohus uradalom jogásza, mellesleg klasszikusok ismert fordítója, ír költônknek. Imigyen: „...a jó magyaráti ürmös nálam számodra egész hordóval áll készen. Felküldtem volna régen; de még ily kísértô portékához eddig biztos alkalmatosságot nem találtam. Mihelyt ahhoz szerencsém lesz, azonnal látni fogod, hogy ígéretem nem puszta szóból, hanem tele hordóból áll.”
Örült a szívem, mint ahogy örülhetett, anno, a mester szíve is. És már nem is érdekelt igazából, hogy majd tizennégy évvel késôbb Kemény Zsigmond betartja-e a rózsamális ígéretet. Ez itt kézzelfoghatóan egy hordó magyaráti ürmös. Épp csak az alkalomra vár. De ó, jaj, jön a következô levél a kegyetlen uradalmi jogásztól: „Emlékezénk Rólad, s eszembe juta az ürmösöd. Mindjárt szólítám az uradalmi pintért, kinek gondviselése alá bíztam azt, hogy adná tudtomra, megavult-e már a bor annyira, hogy asztali csemege gyanánt vele becsületes embernek kedveskedni lehetne. S ím, gondold el, a pintér mi hírrel terem elômbe! Uram az ürmös, nemcsak az úré, hanem az uraságé is mind elromla a pincében – megecetesedett (...) mind én az ajándékozással, mind te az ajándékkal, gyalázatosan megjáránk (...) Hanem nem nyugszom addig, amíg e hibát ki nem pótolom; teremtek helyette jó magyarátit, mihelyt benne módom lészen. Addig pedig a pesti nagy pipához, vagy a casino bortárához utasítlak.”
Tragédia. Hová lett a repesô szív, hová a klasszikusokat fordító uradalmi jogászok dicsérete. Még hogy pesti Nagy pipa meg Casino bortára! Nem akarom én holtában rágalmazni e két nagy hírű intézményt, de íme, itt a költô jajkiáltása, olvassa, akinek van szeme: „Én nyomorú kocsmai borokból élek, lelketlenebbôl, mint valaha; mert úgy hiszem a vénülô ember lelkének egy részét a jó bor teszi.” A vénülô ember ekkor harminckét éves, innen a sok, még nyomorúbb kocsmai borral való küszködésen, innen a szôlôvásárláson, innen a bortermelôi csôdön s innen a legnagyobb sikeren, mely valaha is élô magyar költônek kijutott. S ne cifrázzuk, ezt a sikert a rossz boroknak köszönhette.
Évtizedekkel késôbb így emlékezik erre a nevezetes sikerre bizonyos Kara Gyôzô az Arad és Vidéke című lapban: „Vörösmarty 1844-ben írta Rossz bor című versét. A színielôadást valamely unalmas darab közepén otthagyva Gaallal együtt vacsorázni ment. Több vendéglôt végigjárva, mindenütt rossz bort kapott. Néhány nap múlva megírta fentebbi versét. Bosszút állott mert a bor nagyon czudar, de drága volt.”
Bizony, elveri a port a költô, nemcsak a méregkeverô csaplároson, de egész háládatlan hazáján, melynek boros gazdái hagyják, hogy aki nekik megírta a Fóti dalt, bor helyett légy-étetôt igyon.
A vers példátlan hatást gyakorolt a fentebb keblű hazai boros gazdákra. „Vetekedve sietnek neki bort küldeni.” Hordószámra érkezik a bor Egerbôl, Méneshegyrôl, Tokajból, a Somlóról, Érmellékrôl. Igaz, mindegyik küldeményhez egy vers is tartozik, de kicsire ne nézzünk. Akárhogy is vesszük, még egyszer elmondom, élô magyar költônek sem elôtte sem utána ekkora sikere nem volt.
Persze a sárga irigység nem maradhatott néma ily sok akónyi siker láttán, a „magasb míveltség” álorcája mögött elhúzta a száját. Így akadékoskodik a cudar a Jelenkor Budapesti Napló rovatában a harmadik küldemény után: „Vörösmarty harmadszor is bort kapott; most a zempléniek tisztelték meg egy átalag valódi tokajival s ismét vers kíséretében! Az egri szép és eredeti eszme volt, de ha a dolog modorrá válik, minden hímporát elveszti s félhetni, hogy a tisztelkedés gyengéd virágából majd csak a borvirág nehéz illata marad fenn. Avagy éppen nem tudna a magyar gyöngéden jutalmazni?”
Gondolhatni, a költô hová kívánta a fennkölt lelket. Hogy tévedés ne essék, sietve írja köszönô levelét Sárossy Gyulának, Aradra: „Háromszoros köszönettel tartozom Önnek 1. azért, mert tudtomra a borok küldését indítványozta, mit én korán sem tartok oly eredetietlennek, mint azt egy költô kollegánk némely hírlapban állítja. Ki nekem jó borok küldését indítványozza, az mindenkor eredeti, tôsgyökeres, becsületes magyar ember.
2. Köszönettel tartozom a borokért, melyeket saját neve alatt küldött, de 3. mindenek felett a versekért, melyek mondhatom, igen nagy örömömre voltak.
Kérem Önt, jelentse egyszersmind köszönetemet mindazon uraknak, kik ily becsületes ajándékkal megtiszteltek.”
Persze minden csoda három napig tart. A nemzeti felbuzdulás elpárállott, nemsokára megy a levél a jó barát Stettner Györgynek Pápára: „Arra nem is merlek kérni, hogy egy pár akó somlait küldj, noha igen szívesen megadnám a vitelbért. Itt igen mostoha italokkal élünk.”
Bizony, megint eljött a mostoha italok ideje, s maradt a drága Stettner, a pápai kollégium jogászprofesszora, aki közel lakván a Somlóhoz, somlait küldözget a költônek. „Te boldog ember, ki avval az áldott somlaival élhetsz ugyan, írd meg, jó-e még, olyan-e, hogy a lélek minden aggságait elfelejtse nála?” – írja neki Vörösmarty.
És a kedves jó barát professzor küldi a bort, bár mint az alábbi mondatból kitűnik, az elszámolás olykor-olykor nem volt zökkenômentes: „Az elhozatás és a fizetés most pontos lesz.”
S hogy nem akármilyen ínyenc volt, azt a következôkbôl látjuk: „Ad vocem bor, Te nekem egy akó somlaival adós vagy (ígéret szerint), ha annak csak felét is a 39-ikibôl adnád meg, minden Ivanicstól kapott régi könyvemet neked ajándékoznám.”
Én is szívesen megkóstolnám azt az 1839-i évjáratot.
„S ha bánat és a bor / Agyadban frigyre lép, / S lassanként földerűl / Az életpuszta kép”
Földerül-e?
Itt ül hát elôttem ingujjban, papucsban. Borokat kevercöl. S mögötte égig érô hegyek. A vén cigány, Az emberek, a Gondolatok a könyvtárban.
Vajon megkapta-e Kemény Zsigótól a rózsamálit?
origo.hu
Napi balfék: a Pottyondyk éhen maradnak!
