Az irodalomtankönyv csak erős tanári felkészültség mellett segíti a kompetenciafejlesztést, a tanulnivaló áttekinthetősége hagy kívánnivalót maga után, a benne szereplő kérdések nem vagy csak lazán kötődnek a tananyaghoz – ilyen és ehhez hasonló kritikák hangzottak el a Magyartanárok Egyesületének szombati konferenciáján, ahol a célkeresztbe az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) kísérleti irodalomkönyvei kerültek.
Az esemény egyik érdekessége az volt, amikor a 9.-es és a 10.-es kísérleti irodalomkönyvek egyik tananyagfejlesztője, Nényei Pál szólalt fel és mesélte el, milyen volt részt venni a nagy vihart kavaró oktatóanyagok létrehozásában. Nényei megszólalását azzal kezdte: ő sem diákként, sem 18 éve tanító magyartanárként nem használt tankönyveket, ezért a „távolságtartás szabadságával” állt a feladathoz. Mint elmondta, a kiadványoknak szerzői nem voltak, ő tananyagfejlesztőnek számított, akinek írását három társával egyetemben fésülte össze a szerkesztő, így születtek meg a kísérleti tankönyvek. Nényei számára az, hogy kevés idő volt a megírásra, nem okozott nehézséget, de a négy teljesen más szemlélet összehangolására már nem jutott idő.
Elmondása szerint a 9.-es irodalomtankönyv megírásakor még jó volt az együttműködés, ám a 10. osztályosoknak szóló esetében már más lett a szerkesztő, akivel az egyéves közös munka során egyszer sem tudott személyesen találkozni. – Nem azt mondom, hogy borzalmasakat írtunk, de nem mindig felelt meg a munka színvonala az elvártnak – tette hozzá. Míg a belső munkatársakkal nehezedett az kooperáció, jó élményként emlékezett vissza a külső szervezetekkel való együttműködésre, például a zsidó kerekasztallal le lehetett ülni beszélni a tankönyvekről.
Nényei fordulópontnak nevezte azt, amikor a kísérleti tankönyvekből néhány oldalt nyilvánossá tett az OFI, és az internetes sajtóorgánumok kemény hangú kritikával illették az írásait, ugyanis a munkájuk szakmai térből politikaiba került. Igaz – ismerte el –, hogy jogos lehetett a megrökönyödés, amit a pongyola stílusa válthatott ki. – Lazán, fecsegősen írtam, ahogy szoktam – magyarázta. Végül arról beszélt, hogy miután „minden irányból lökéseket kaptak, lényegi megújulás nem lett a tankönyvekben”.
Nényei elmondta, soha többé nem akar tankönyvet írni, számára az OFI-s munka a műfaj válságáról szólt. A volt fejlesztő kérdésre azt is elmondta, lehet, hogy naiv, de ő nem tud mindent politikai szempontból értelmezni, ezért is vállalta el a feladatot.
Az eseményen az OFI egyik lektora is a közönség sorai közt ült. Ő arról beszélt, hogy munkáját nehezítette az, hogy a javító szándékú javaslatait sokszor nem fogadták meg, míg „másoknak minden sóhaja átment”. A Magyar Nemzet kérdésére, miszerint hányasra értékelné a tankönyvfejlesztők munkájának végeredményét a kritikák tükrében, Nényei úgy válaszolt: nem tudja, milyen osztályzatot adna, de „szerinte nem lettek jók”. Lapunk másik kérdése az volt: elnézve a kialakult helyzetet, visszaállítanák-e a tankönyvpiac szabadságát, Nényei azt felelte: nyilvánvalóan neki semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy csak állami könyveket lehessen kapni. Azt is hozzátette, bár Hoffmann Rózsa már nincs döntéshozói pozícióban, de ha besétálna a terembe, neki is azt mondaná, hogy „kedves Rózsa, nyugodtan állítsák vissza a tankönyvszabadságot”. Az OFI-s lektor nem kívánta osztályzattal értékelni a munkáját, úgy látja, lettek jó és rossz könyvek is. Ő is hangsúlyozta, természetesen visszaállítaná a tankönyvválasztás szabadságát. Ugyanakkor megjegyezte: ennek a kérdésnek kulcseleme volt a tankönyvek akkreditációja, ami régen sem működött jól, mert „átengedett olyan könyveket, amelyeket botrányok követtek”, és némely korábbi könyvben súlyosabb erkölcsi és szakmai hibák voltak, mint a mostani kísérletiekben.