Strasbourgi viccház

Milliókat kaphatnak a kellemetlen börtönélményeikre hivatkozó bűnözők.

De nem csak fehérgallérosok állnak sorban pénzért Strasbourgban. Egy tíz évre ítélt gyilkos is nehezményezi a börtönviszonyokat, és állítólag neki is kinéz pár millió forint. Korábban a rendőrgyilkos Engel Zoltánnak ítéltek meg több mint hárommillió forintot, amiért fegyőrei nem bántak vele elég figyelmesen. Márciusban még „csak” 450 hasonló magyar beadvány volt az emberi jogi bíróság előtt, több mint egymilliárd forint kártérítési igénnyel, ám mára több ezerre nőtt a keresetek száma. A jogvédők mellett ügyvédi irodák is a meggyötört rabok segítségére siettek. Gyanítom, már letisztult a formanyomtatványuk, épp csak az aktuális nevet, adatokat kell ráírni, aztán be a borítékba, s már csak a bankszámlát kell figyelni, mikor utal az állam. Kicsi munka, nagy haszon. Őrület.

Közben az állam gőzerővel építi-bővíti a börtönöket, hogy csökkentse a zsúfoltságot, de hát a bűnözők sem tétlenkednek, így semmi garancia arra, hogy a jelenlegi, csaknem 150 százalékos kihasználtságot belátható időn belül 100 százalék alá lehetne szorítani. Sőt, a futószalagon születő kártérítési ítéletek vonzó célponttá is tehetik a hazai büntetés-végrehajtási intézményeket: nem kizárt, hogy hamarosan szökésben lévő bankrablók, erőszaktevők és kerékpártolvajok adják fel magukat a rendőrségen a pár milliós bánatpénz reményében.

Tegyük fel, gyorsan elkészülnek az új börtönök, és az egy fogolyra jutó élettér 2,5-ről az előírt három négyzetméter fölé ugrik. Változtatna ez bármin? Aligha. A rabok szinte bármibe beleköthetnek, pereik sikeréhez pedig elég egy szemtelen ügyvéd, és a valamennyiüknél szemtelenebb emberi jogi bíróság. Hagyó Miklós volt szocialista főpolgármester-helyettes például a nyirkos, penészes falak miatt írt beadványt, mire Strasbourg osztott-szorzott, és megállapította, hogy ez körülbelül hatmillió forintnyi kártérítést jelent. Ha meg nem lesz majd penész, akkor találnak más kekeckednivalót. A 77 embert lemészároló Anders Behring Breivik is az embertelen körülményekre panaszkodott norvég luxusbörtönében, mert hidegen kapta a kávét, és a megszokottnál kevesebb vaj jutott a kenyerére. Hogy ez az emberi jogi bíróság értelmezése szerint mennyibe kerül majd Norvégiának, arról egyelőre nincs hír.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságában (meg úgy általában a szélsőséges emberijogizmusban) az a szép, hogy mindig alul tudja múlni önmagát. Személyes kedvencem az a döntésük, amelyben nehezményezik, hogy az idős embereket halálra verő, megkínzó, kifosztó ároktői banda egyik elvetemült tagja tényleges életfogytiglant kapott, így reménye sincs a szabadulásra. Már miért kellene, hogy legyen? A tényleges életfogytiglan azt jelenti, hogy tényleg el kell fogynia a lator életének ahhoz, hogy kikerüljön a börtönből – a temetőbe. Mi ebben a bonyolult? Egyszerű szövegértelmezés. Sajnos a strasbourgi ukáz nyomán a magyar Országgyűlés úgy döntött, negyven év után meg kell vizsgálni a tényleges életfogytosok feltételes szabadlábra bocsátásának lehetőségét. Ennyit a ténylegességről – meg a szuverenitásunkról.

Gyanítom, a bíráknak sikerül majd alulmúlniuk azt a döntésüket is, amikor kártérítést ítéltek meg olyanoknak, akiket vörös csillag viseléséért büntetett meg a magyar hatóság. Mit számít nekik, hogy az egy önkényuralmi jelkép, amelynek árnyékában százmillió embert gyilkoltak le világszerte? Ott ülnek az elfuserált ufóra emlékeztető strasbourgi palotájukban, és a szabad véleménynyilvánításról papolnak, miközben Európában még börtön is fenyegetheti azokat, akiknek a véleményét nem tartják politikailag korrektnek. A normális emberek életét tönkretevő könyörtelen gyilkosokat, útonállókat több millió forinttal díjazzák kellemetlen börtönélményeikre hivatkozva. Eközben a Felvidéken évek óta emberek százait fosztják meg állampolgárságuktól, Erdélyben a székely zászló kitűzése vagy a himnuszéneklés miatt büntetnek, de mindez Strasbourgban nem téma, mert tisztességes, normális emberek az áldozatok.

Nem lehet eleget idézni Kertész Imre Végső kocsmáját: „Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát; amikor, látszólag értelmetlen módon, a saját ellenségeit imádja.” Amikor 2007-ben bezárták a lipótmezei „viccházat”, attól tartottunk, utcára kerülnek az ön- és közveszélyes páciensek, minden rendű és rangú pszichopaták és holdkórosok. Szerencsére a helyzet azóta tisztázódott: szegények biztonságos, fedett helyen vannak, átszállították őket a strasbourgi új viccházba, ott ülnek az emberi jogi bíróság tanácsaiban, és várják a beadványokat.

Chris Grayling brit igazságügy-miniszter tavaly azt nyilatkozta: Nagy-Britannia nem fogja feltétlenül figyelembe venni az Emberi Jogok Európai Bíróságának végzéseit, ha azok felülírják az érvényes brit törvényeket. A napokban Vlagyimir Putyin orosz elnök aláírta azt a törvényt, amely lehetővé teszi az alkotmánybíróságnak, hogy végrehajthatatlannak minősítse az alkotmányukba ütköző nemzetközi döntéseket, különösen a strasbourgiakat. A példa tehát adott.